Önkéntes informátorként jelentett 1985-ben Paul Lendvai újságíró a diktatúra külügyminisztériumának. Az elsőként A Heti Válasz által publikált dokumentum szerint a magyar politikát jelenleg is elemző "legendás" bécsi zsurnaliszta szinte szimbiózisban élt a Kádár-rendszer hivatalosságaival.

"Egy politikai hírlapírónak, ha meg akarja őrizni tekintélyét és önbecsülését, egy interjú vagy a hatóságok jóindulatának megőrzése érdekében nem szabad kétes értékű kompromisszumokat elfogadnia" - olvasható Paul Lendvai magyarul 1990-ben megjelent, Magyarország kívülről, avagy a túlélés művészete című könyvében.

A mondat azt a szakmai igényességet és erkölcsi alapzatot hivatott szemléltetni, amelyre építve az 1957-ben Bécsbe távozott magyar újságíró a német nyelvű sajtó egyik legidézettebb Kelet-Európa-szakértője lett. S melynek jogán Lendvai ma is féltően óv - immár a populizmustól, radikalizmustól, antiszemitizmustól. Például németül frissen megjelent, Mein verspieltes Land (Eljátszott országom) című kötetében, melyben a 2011-ben az Európai Unió soros elnöki tisztét betöltő Magyarországért aggódik, ahol a "rasszizmus, és a sovinizmus vidáman ünneplik ébredésüket". Hasonló szellemiségű a nemrég a Kurier című osztrák lapnak Anton Pelinkával, a budapesti Közép-európai Egyetem professzorával közösen adott interjúja, melyben Lendvai a Fideszre utalva vészjóslóan jegyzi meg: egy gyűjtőpárt már volt a harmincas években.

Az évek óta menetrendszerűen érkező, meglehetős egyoldalúsággal megfogalmazott írásokat az érdemdús pálya, a mindenfajta diktatúrával szemben hirdetett kérlelhetetlenség hitelesítette. Mindeddig.

A Heti Válasz most olyan, a titkosítás alól már évekkel ezelőtt feloldott, a Magyar Országos Levéltárban hozzáférhető külügyminisztériumi dokumentumokat közöl és idéz, amelyek szétrobbantják a gondosan építgetett szobortalapzatot. Ezekből egy olyan újságíró képe rajzolódik ki, aki messze túlmegy az egy-egy nagyobb íráshoz, interjúhoz szükséges kapcsolatfelvételen. Lendvai önkéntes informátorként jelentett a hajdani Külügyminisztériumnak (s ezzel együtt a legfelsőbb pártvezetésnek) például egy tervezett ellenzéki rendezvényről.

Az ügy súlyosságának megértéséhez érdemes felidéznünk, micsoda vihart kavar a magyar közéletben, amikor időről időre kiderül: egy-egy író vagy könnyűzenész - sokszor zsarolás alatt - beszámolt környezetéről a diktatúra állambiztonságának. Lendvain azonban a jó pontok szerzésének vágyán kívül semmifajta kényszer nem volt. De nemcsak rendezvényről informált: beszámolt az osztrák televízióban tervezett műsorának hangvételéről, s a diktatúra ízlésének tökéletesen megfelelő adást készített 1956-ról.

Fórum és ellenfórum

E magatartás legkirívóbb példáját az éppen 25 éve, 1985. november 25-én Budapesten véget érő Európai Kulturális Fórum s annak ellenrendezvénye kapcsán láthatjuk. Az 1975-ben, Helsinkiben megrendezett Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmánya rögzítette, hogy időnként tanácskozáson vitatják meg az európai államok kulturális politikáját.

Első szocialista országként hazánk kapta meg a jogot, hogy 1985. október 15-étől kezdődően Budapesten rendezze meg e kelet-nyugati csúcstalálkozót. A kulturális fórumnak külön jelentőséget adott, hogy azzal egy időben zajlott a genfi Gorbacsov-Reagan-találkozó. Nemcsak a magyar hivatalosságok, de az egész szocialista tömb kiemelt fontosságúnak értékelte a hathetes, majd' 900 meghívottat (írókat, tudósokat, filmeseket, politikusokat) felvonultató budapesti rendezvényt. Az illetékesek mindent elkövettek, nehogy a nyugati állampolgárok közül egyesek felszólaljanak a "béketáborban" tapasztalható szólás- és sajtószabadság-hiány vagy a kisebbségek (romániai, szlovákiai magyarok, bulgáriai törökök, szovjetunióbeli zsidók) üldözésének ügyében.

A szervek kiemelt figyelmet fordítottak minden lehetséges mozgolódás feltérképezésére. Így érthető a Külügyminisztériumba a fórum előtt közel két héttel, 1985. október 4-én befutó, "szigorúan titkos" minősítésű rejtjeltávirat "sürgős!" osztályzása. Ebben a bécsi magyar nagykövetség jelzi: Lendvai Páltól megkapta az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetsége szervezet által a "hivatalos" fórummal párhuzamosan tervezett szimpózium programját.

E "disszidensek és ellenzékiek" részvételével tervezett "ellen-kulturálisfórumon" az elképzelések szerint külföldi résztvevők mellett felszólal Konrád György is. Október 7-én Nagy János nagykövet aláírásával már részletesebb beszámoló érkezett a Bem rakpartra (lásd a dokumentumot). Ebben Lendvai (akkor az osztrák televízió, az ORF kelet-európai főszerkesztőségének vezetője) panaszkodik. Bár állítása szerint sikeresen beszélte le főnökét arról, hogy az ellenfórumra forgatócsoportot küldjenek, annak megvalósulása vagy zajos betiltása esetén neki komoly kellemetlenségei származnak.

Az osztrák kormányra hivatkozva Lendvai beszámol arról, hogy Bécs "minden jobbról vagy balról" jövő zavaró tényezőt igyekszik elkerülni, s nem érdeke, hogy Budapesten negatív szenzáció szülessen. A magyar diplomata szerint Lendvai állítja: "a Sinowatzcal (Ausztria akkori kancellárja - a szerk.) történt konzultáció után megakadályozta, hogy a csehszlovák ellenzék a budapesti fórum idején szót kapjon az ORF-nél az alkotói szabadság érdekében, mivel a kormánynak nem érdeke, hogy a lassan javuló csehszlovák-osztrák kapcsolatokat megzavarják."

"Lendvai elmondotta, hogy a Budapesti Kulturális Fórum megnyitása napján az osztrák tv-ben ő tart bevezető értékelést a magyaroktól átvett híreket lejátszva. A kommentárban elhangzik majd tőle két olyan mondat is, amit itt (értsd: Bécsben - a szerk.) "elvárnak" tőle. Lendvai a program átadásával kapcsolatban diszkréciónkat kérte" - olvasható a jelentés végén. Csatolmányként megtalálható az "ellenfórum" tervezett angol nyelvű programja. Ennek figyelmeztetése: "Bizalmas - az ön személyes tájékoztatására" vélhetően nem kommunista apparatcsikokra vonatkozott.

A menetrendből nem csak az ellenfórum tervezett résztvevőit - például Susan Sontag amerikai író-filmrendező, Timothy Garton Ash angol történész, Konrád György, Hans Magnus Enzensberger német költő - ismerhette meg a nyolc magas rangú elvtárs, akinek az aktán található utasítás szerint "azonnal" továbbították a dokumentumot.

A Külügyminisztériumban gondos hivatali kéz a fénymásolat nehezen olvasható részéből külön leírta a rendezvényt kitaláló szervezet vezetőségét. Például az elnököt, Karl Schwarzenberg jelenlegi cseh külügyminisztert, illetőleg a nemzetközi testület tagját, Anton Pelinkát, az Osztrák Helsinki Bizottság vezetőjét. Azt a tudóst, akivel - mint említettük - Lendvai nemrégiben együtt aggódott a Kurier című napilapban a mostani magyar közállapotok miatt.

Árgus szemekkel

Mindezek fényében érthető, miért foglalták le hiába a helsinkisek a nyugati vendégek számára az Intercontinental szálloda szobáit és konferenciatermeit; ott nem tarthatták meg október 15-18-ára tervezett rendezvényüket. Magánlakásokban jöttek össze a nyugati értelmiségiek, újságírók és magyar ellenzékiek - körülbelül százan. A külföldiek mellett éppúgy felszólalt Csoóri Sándor, mint Krassó György vagy Haraszti Miklós, Konrád György és Tamás Gáspár Miklós.

A rendszer számára eretnek gondolatokat fejtegető gondolkodók összejövetelét a várható kedvezőtlen külföldi visszhangok miatt nem verték szét, de azt a legmagasabb szinten figyelemmel kísérték. Az elhangzottakat rögzítő belügyi jelentéseket többek között Lázár György, a Minisztertanács elnöke, Aczél György kultúrfelelős, a Politikai Bizottság tagja, Berecz János, a Központi Bizottság (KB) ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó titkára, Szűrös Mátyás, a KB külügyi titkára és Horn Gyula külügyi államtitkár, a hivatalos kulturális fórumot szervező operatív csoport vezetője is megkapta.

A Lendvai-jelentés ismeretében különös optikája van a Feketelistákon című 1997-es kötet önkritikájának, mely szerint: "A legsúlyosabb személyes mulasztásomnak azt tartom, hogy nem méltattam kellőképpen a rendszert belülről bíráló csekély számú, de bátor értelmiségiek érdemeit."

Paul Lendvainak nem a kulturális fórum ügye volt az egyetlen együttműködése a magyar hatóságokkal. Miközben ugyanis önéletírásai szerint 1965 és 1970 között ki volt tiltva Magyarországról, 2006-ban pedig a róla Bécsből jelentő magyar újságírókról írt cikket az Élet és Irodalomban (lásd keretes írásunkat), a külügyi iratanyag alapján Lendvai a 80-as években interjúk, magyarországi forgatási lehetőségek érdekében szolgálatkészen kollaborált a rendszerrel.

A Külügyminisztérium sajtófőosztályának 1981. november 18-i feljegyzése például így fogalmaz: Lendvai "egyik legutolsó legnagyobb vállalkozása az ellenforradalom 25. évfordulójára összeállított és részben hazánkban forgatott dokumentumfilm volt. (ORF Televízió, október 30.) E megszokott nyugati megközelítést tükröző " betartotta: előre informált a film tartalmáról (pl. interjú Király Bélával) [...], kommentárjában szélsőséges megállapításokat nem tett."

"Elfogadható módszer"

Máskor a bécsi újságíró arra is hajlandó volt, hogy renitens (mert magyar ellenzéki csoportokkal is kapcsolatot tartó) televíziós munkatársát a honi hivatalosság kérésére megfeddje - derül ki Bényi József külügyminiszter-helyettesnek a Paul Lendvaival folytatott beszélgetéséről 1986. július 28-án készített feljegyzéséből. Lendvai szerint vannak bécsi körök, akiket bánt a "magyar viszonylat kiemelten kedvező kezelése" - azaz a Kádár-rendszer különleges státusa az osztrák tévében.

Bényi feljegyzésében az is olvasható, hogy Lendvai jelezte: 1986. november 4-re televíziós egyenes adást szeretne Budapestről. Ebben igazi feketeöveseket, Benke Valéria KB-tagot, Fekete Jánost, a Nemzeti Bank elnökhelyettesét tervezte megszólaltatni. "Nem 1956-ról kívánnak velük beszélni, hanem az 1956 óta eltelt 30 esztendőről". A külügyminiszter-helyettes elégedett volt. "Az osztrák televízió az évforduló kapcsán olyan módszert választ, amely számunkra is elfogadható" - állapította meg Bényi József.

Műsorai kapcsán Lendvai 2002-es önéletrajzi kötetében így védekezett: "Az, hogy Rényi Péter olyan gyakran megjelent dokumentumfilmekben és az Oststudio vasárnap délelőtti vitaműsorán, melyet én vezettem, két okra vezethető vissza: anyanyelvi szinten beszélt németül. Másodszor személye, még akkor is, amikor összeveszett Aczéllal, segítséget jelentett a "betonfejűek" ellen vívott állandó küzdelemben. Az, amit néhány emigráns a kommunizmus elleni kapitulációnak tartott, valójában a "fellazítás " nagyon fontos eszköze volt."

A közöltek fényében már nem meglepő, hogy Lendvai "fellazításnak" értékeli Rényi Péter, a Népszabadság 1956-1988(!) közötti főszerkesztő-helyettesének rendszeres szerepeltetését. Akiről 2002-es halálakor még saját lapja is azt írta: "éber és éles elméjű cenzor" volt.

Fehér könyvek, fehér foltok

Paul Lendvai önéletrajzaiban leírja, hogy sorkatonai szolgálatát az ötvenes évek elején a belső karhatalomnál, részint agitációs és propagandafelelősként teljesítette - nem említette viszont, hogy ez a testület az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) része volt. Azt viszont nem tudta bizonyítani az esetet 2008-ban felemlegető Magyar Hírlap, hogy Lendvainak tiszti rangja lett volna az ÁVH-ban.

Az újságíró a vitában egy, a 90-es évek elejéről származó honvédelmi minisztériumi határozatot idézett, mely szerint "tiszti rendfokozata ezen szolgálati idő alatt nem volt". Ráadásul Lendvait 1953 januárjában internálták, szociáldemokrata múltját kihasználva akarták koncepciós perbe fogni - szerencséjére Nagy Imre 1953 nyarán miniszterelnök lett, ezért szabadon engedték.

Lendvai nem lett azonban a rendszer ellensége. Ahogy fogsága előtt a Szabad Nép újságírójaként, majd a Magyar Távirati Iroda külpolitikai rovatvezetőjeként dühösködött a kapitalistákra és Jugoszláviára (Titó, a magyar nép ellensége címmel könyvecskéje jelent meg 1951-ben), úgy szabadlábra kerülése után párttagságát megújította, és Nyugat-ellenes tollát is újra vitriolba mártotta. 1955-ben ötvenezer példányban jelent meg Franciaország válaszúton című munkája, melyből minden békeharcos megtudhatta: a párizsi dolgozók éheznek, s az amerikaiak értékes francia termőföldet tesznek tönkre, hogy helyet csináljanak katonai repülőtereiknek.

Az '56-os szabadságharc idején Lendvai nem volt forradalmár - ezt is megvallja az 50. évfordulón a német nagyközönségnek szánt olvasmányos könyvében. Sőt, egy rövid dokumentumválogatás erejéig - ismét saját bevallása szerint: "gyávaságból és opportunizmusból" - részt vett az "ellenforradalom rémtetteit" bemutató Fehér könyvek előmunkálataiban.

Lendvai önéletírásaiban, majd a róla jelentő ügynököket (Szepesi György és Heltai András újságírókat) megnevező 2006-os Élet és Irodalom-cikkben furcsán magyarázza gyors magyarországi visszafogadtatását. Azt írja, néhány évvel disszidálása után, 1962-ben Ortutay Gyula segítségével tudta elintézni édesanyja bécsi emigrálását, majd 1964-ben első magyarországi riportútját. A zaftos történet szerint mindkét alkalommal elvitte egy sztriptízbárba a Bécsben hivatalos úton járó nagy hatalmú (az Elnöki Tanács tagjaként ismert) néprajztudóst - s ő hálából intézkedett Budapesten.

Ez a történet nemcsak azért különös, mert Ortutay nemrég posztumusz megjelent, nemi élményeit és külföldi útjait egyaránt bőségesen tárgyaló naplójában nyoma sincs az esetnek. Hanem mert a korai Kádár-rendszerben központi akarat nélkül nehezen volt elképzelhető egy frissen távozott, ráadásul állítólag ellenségesként számon tartott újságíró nagyvonalú visszabocsátása és hozzátartozójának kiengedése.

Ablonczy Bálint- Heti Válasz