(…)

Elnök: A miniszterelnök ő excellenciája kíván szólni.

[Gróf Teleki Pál dr. (Magyar Élet Pártja). 1879. november 1-jén született Budapesten. Római katolikus, nős, m. kir. miniszterelnök, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdasági karán a gazdasági földrajz nyilvános rendes tanára. A budapesti kegyesrendi főgimnáziumban tett érettségit, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte jogi tanulmányait és ugyanakkor földrajzi és szociológiai tanulmányokat is folytatott. Egy évig a magyaróvári gazdasági akadémia hallgatója is volt. Különös érdeklődéssel hallgatta Lóczy Lajos előadásait, amelyek elhatározó befolyással voltak tudományos pályafutásán. 1903-ban avatták a budapesti egyetemen államtudományi doktorrá. Egyetemi tanulmányainak befejezése után mint szolgabíró, rövid ideig közigazgatási pályán működött. Bejárta Európát, Észak-Afrikát, nevezetesen Szudánt és többször járt az Észak-amerikai Egyesült Államokban. Sokat foglalkozott földrajzi és kartográfiai tanulmányokkal. 1909-ben kiadta a japán szigetek kartográfiai történetéről készített atlaszát, amely nagy feltűnést keltett az egész világ tudományos köreiben. A francia Societé de Geographique a Jomard-díjjal tüntette ki ezt a munkát, amelyben arra a feltűnő tudományos megállapításra jutott, hogy Kolumbusz Kristóf tulajdonképpen nem is az amerikai szárazföldet, hanem a japán szigeteket kereste. Ennek a munkájának köszönheti, hogy a genfi nemzetközi földrajzi kongresszus 1909-ben a régi térképek tanulmányozására kiküldött hetes bizottság tagjává választotta. 1913-ban rendes tagja, 1925-ben pedig tiszteleti tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. 1909-től 1923-ig a Földrajzi Társulat főtitkára volt, 1909-től 1913-ig tudományos igazgatója volt a Földrajzi Intézetnek. Kezdeményezésére és nagyrészt az ő munkájának eredményeként jelent meg ekkor a Földrajzi Intézet kiadásában az első magyar tudományos világatlasz. 1912-ben Cholnoky Jenővel az Amerikai Földrajzi Társaság meghívására részt vett Amerikában a társaság jubileumán és akkor ugyanott széleskörű tanulmányokat is folytatott.

A politikai életben 1905-ben jelent meg, amikor a szatmármegyei nagysomkuti választókerület országgyűlési képviselővé választotta. Ezt a kerületet 1911-ig képviselte, először mint disszidens, később pedig alkotmánypárti programmal. A világháborúban a szerb fronton küzdött és több kitüntetésben részesült. Az Esterházy-kormány idején Klebelsberg Kuno gróftól átvette a Hadigondozó Hivatal vezetését és annak élén maradt 1918 karácsonyáig. A Hadigondozó Hivatalban akkor már megoldották az egészségügyi feladatkört: tizennyolc intézet körülbelül 18.000 ággyal működött, de hátra volt még a szociális feladatkör megoldása: hogyan kell a rokkantat visszavezetni a polgári életbe, régi vagy új foglalkozásába és hogyan kell a hadiözvegyek és árvák ügyeit szociálisan intézni. Teleki Pál gróf minden íróasztalnál készült memorandumot félretéve, a rokkantakkal való személyes beszélgetések alapján egészen új rendszert vezetett be: az egyéni elbánás rendszerét. Azt tekintette alapelvül, hogy nem szabad a rokkantat számnak tekinteni, hanem az embert kell benne látni, akivel barátilag kell ügyét megbeszélni. Másik alapelve az volt, hogy nem egyforma pénzösszegre van joga a hadirokkantnak, hadiözvegynek és hadiárvának, ellenben mindegyik iránt egyformán kötelesség az, hogy jövőjét megalapozzák és biztosítsák. Az ügyek egyéni elintézése során, amelyekből az összeomlásig a hivatal az ő személyes vezetése mellett több ezret oldott meg, akadtak olcsó és drága megoldások, de minden érdekelt ügyét vele magával vitatták meg és sokszor a megoldások hosszú keresése után találták meg a legjobbat.

Az összeomlás után visszavonultan élt. Kun Béláék felszólították ugyan, hogy a kommunista államban a szociális akciók terén vállaljon el vezető szerepet, de ezt az ajánlatot a leghatározottabban visszautasította. Az ellenforradalom idején először Svájcban, majd Bécsben dolgozott, később Szegedre ment. Az ellenforradalmi kormányban elvállalta először a vallás- és közoktatásügyi, majd a külügyminiszteri tárcát. A nemzeti gondolat előharcosa volt, de munkásságát a megszálló francia csapatok igyekeztek megnehezíteni. Már mint a szegedi kormány tagja hozzáfogott a béketárgyalások előkészítéséhez. Érdekes, hogy első memoranduma, amely a Duna-medence vízrajzi egységének és e vízrajzi egység megbontása káros következményeinek leírása, segítette két évtized múltán ahhoz, hogy a külföldet meggyőzze arról, minő jogigénye van Magyarországnak Kárpátaljára. Már 1918 őszén, amikor híre érkezett a bolgár front középső része összeomlásának, hat geográfust vett maga mellé és velük hozzáfogott Magyarország nagy, községenkénti néprajzi térképének megtervezéséhez, majd velük és hatvan rajzolóval és statisztikussal ezt a néprajzi térképet harminc kézirati példányban elkészíttette. Ezt a térképet használták azóta is külföldön a magyar igazság bizonyítására, legutóbb 1938 októberében Komáromban és előzetesen szeptember 30-án Münchenben is. 1918 decemberében megrajzolta Magyarország egymilliós méretű néprajzi térképét, amely „carte rouge” néven itthon és külföldön tizenhét kiadást ért meg.

Szegedről 1919 augusztus elején repülőgépen Siófokra ment. A kommün bukása után ő kötötte meg az egyességet a szegedi nemzeti és a budapesti ellenforradalmi Friedrich-kormány között. Az oláh megszállás idején titokban Budapesten kezdte meg a békekötés előkészítését, mint a béke-előkészítő iroda tudományos osztályának vezetője. Irányításával négy hatalmas kötetben gyűjtötték össze a jegyzeteket, memorandumokat, statisztikai adatokat és térképeket. Az volt az elve, hogy mindenben a tiszta igazságot kell megmondani és feltárni, minden túlzás, és különösen minden félrevezető színezés nélkül. Jól tudta – amint ezt később hangoztatta is –, hogy a béketárgyalásokon talán el sem olvassák ezt a tudományos anyagot, de később majd felhasználhatjuk arra, hogy higgadtabb és pártatlanabb világ előtt kifejthessük igazunkat. Amikor az antant-hatalmak meghívására a magyar békedelegáció Neuilly-be indult, Apponyi Albert gróf és Bethlen István gróf mellett Magyarország egyik főmegbízottja volt. A béketárgyalásokat előkészítő amerikai bizottság budapesti tartózkodása idején megállapította és az amerikai szakértők ezt később meg is írták, hogy a béketárgyalások elé sem az antant, sem a központi hatalmak nem terjesztettek olyan kifogástalan tárgyilagos anyagot, mint aminőt Teleki Pál gróf adott át. Az amerikai szakértők nyíltan hangoztatták, hogy bármiként gondolkozzanak is a mai magyarok a trianoni szerződés „bölcsességéről és igazságáról”, el kell ismerni, hogy a békefeltételek kétségen kívül különböznek azoktól a feltételektől, amelyeket ilyen tudományos előkészítés hiányában támasztottak volna.

A forradalmak után Wolff Károllyal együtt megalakította a Keresztény Nemzeti Ligát. Az 1920. évi nemzetgyűlési választásokon Szeged első választókerülete, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának programjával egyhangúan választotta meg képviselőjévé. Teleki Pál gróf továbbra is teljesen a béke előkészítés munkájának szentelte tevékenységét, de amikor a Simonyi-Semadam-kormány 1920. április 19-én meghívta külügyminiszterének, lemondott a békedelegációban viselt főmegbízotti tisztségéről. Mint külügyminiszter részt vett a nemzetgyűlés munkájában, de természetesen a békeszerződés aláírása előtt igen nagy mértékben lefoglalta ez a munka is. Külügyminisztersége alatt 1920. június 4-én volt kénytelen Magyarország a békeszerződést a versailles-i Grand Trianon nevű palotában aláírni.

A Simonyi-Semadam-kormány lemondása után a Kormányzó Bethlen István grófot bízta meg kormányalakítással, de neki nem sikerült az egységes kormányzópárt alakításának szükségességéről vallott nézetét az akkori testvérpártokkal elfogadtatni. Ekkor a Keresztény Párt és a Nagyatádi-Rubinek-féle Kisgazda Párt egyöntetű állásfoglalása alapján Teleki Pál gróf megalakította első kormányát s néki az is sikerült, hogy a Keresztény Pártot a Kisgazda Párttal Prohászka Ottokár elnöklése mellett egyesítse. A miniszterelnökségen kívül ideiglenesen két hónapon át a külügyi tárca vezetését is vállalta. 1920 novemberében Korányi Frigyes báró pénzügyminisztert egy részletkérdésben a nemzetgyűlésen leszavazták, s Teleki Pál gróf ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy kormányát 1920 decemberében újjáalakítsa. A Teleki-kormány államosította a munkásbiztosító pénztárakat, felállította a Pénzintézeti Központot és a pénzügyi tanácsot, a nemzetgyűlésen élénk vita után törvényerőre emelte a numerus clausus-ról szóló törvényt, életre hívta a Közgazdasági Egyetemet, előkészítette a házhelyek kijelöléséről és a kishaszonbérletek alakításáról szóló, továbbá az első földbirtok-politikai törvényt, az 1920:XXVI. tc.-et, a hadirokkantak és hadiárvák javára pedig egyszeri hadiváltságot vetett ki azokra, akik nem vettek részt a világháborúban, bár hadkötelesek voltak. A szociálpolitikában nem csupán a munkásügyek, hanem a társadalomszerkezeti, gazdasági és jövedelem elosztási problémákat is felismerte. Közvetlen és állandó tájékoztatást akart mindarról, amit akár a külföldön, akár a belföldön a szociális haladás terén történt, hogy azt kormánya terveiben és a közigazgatás intézésében a nép javára értékesíthesse. Ezért felállította a miniszterelnökségen a szociálpolitikai ügyosztályt.

Első miniszterelnöksége idején, 1920. november 13-án kellett a nemzetgyűlésnek a trianoni békeszerződést becikkelyeznie. Az erről szóló törvényjavaslat megszavazása után Teleki Pál gróf nemcsak az egész nemzetgyűlés, hanem kormánya tagjainak meglepetésére is vádindítványt tett maga ellen, amit azonban a nemzetgyűlés egyhangúan mellőzött. Első miniszterelnöksége idején, 1921 húsvétján történt IV. Károly király első visszatérési kísérlete is. A nemzetgyűlés úgynevezett szabadkirály-választó csoportja már megelőzően különböző nehézségeket okozott s főleg Gratz Gusztáv külügyminiszter magatartása miatt elégedetlenkedett. IV. Károly király szombathelyi tartózkodása súlyos parlamenti válságot okozott, de Teleki Pál grófnak sikerült a válságot elsimítania. Néhány nappal később egészen más okból elkedvetlenedett és benyújtotta lemondását. 1921. április 14-én Bethlen István gróf foglalta el a miniszterelnöki széket, Teleki Pál gróf pedig a Menekültügyi Hivatal élén váltotta fel Bethlen István grófot. Ugyanekkor ismét elfoglalta katedráját a közgadaság-tudományi karon. Első miniszterelnöksége után tudományos munkásságán felül a magyar igazság nemzetközi elismertetésének és a nemzetnevelés ügyének élt. 1921-ben meghívták Amerikába a Williams-College egyetemre, az ott szervezett politikai nyári tanfolyamok előadójává. Vele együtt volt az előadók sorában Lord Bryce, Anglia egykori washingtoni követe, Tittoni olasz külügyminiszter és mások. A hallgatóságban Amerika közéletének kiválóságai is helyet foglaltak. Nyolc előadást tartott Magyarország földrajzi helyzetéről, történelméről, gazdasági fejlődéséről, gazdasági jövőjéről és a nemzetiségi kérdésről. Ez az előadás-sorozata könyvalakban is megjelent. Ezenkívül kerekasztal vitái voltak Magyarországról, Ausztriáról és a Duna-medence nemzetiségi kérdéseiről. Ezeknek az előadásoknak jelentőségét csak fokozza az a tény, hogy Teleki Pál gróf volt a központi hatalmak első számottevő embere, akit Amerikába meghívtak. A Magyarországról folyt kerekasztal vitában részt vett a 80 esztendős Lord Bryce is, aki a hatvanas években bejárta Erdélyt és a vita végén ezeket mondotta: „Nem kell sok szót fecsérelnem, mert kijelenthetem, hogy annak, amit Teleki gróf itt Magyarországról elmondott, minden szavát aláírom”. 1924-ben a Népszövetség meghívta az úgynevezett mossuli hármas bizottságba, amelynek az volt a feladata, hogy Törökország és Irak között a petróleum-források miatt vitás határ végleges rendezésére javaslatot tegyen.

1926-ban megalakította a Szociográfiái Intézetet és az Államtudományi Intézetet, az előbbi összegyűjtötte a megszállott területekre és a szomszéd országokra vonatkozó egész nyomtatott anyagot, megszerkesztette annak bibliográfiáját, hogy minden kérdésben az egész forrásanyag álljon bármely kutató előtt. Az Államtudományi Intézetben pedig összegyűjtötte mindazt, amit a megszállt területekre vonatkozóan a Népszövetségben, parlamentekben és más fórumok előtt elhangzott: a parlamenti viták anyagát, a Népszövetséghez intézett kisebbségi beadványokat, a szomszédállamok törvényeit, rendeleteit, jelentéseket, híreket, újságanyagot stb., amelyet mind megbízhatóság szerint osztályoztak. Teleki Pál gróf két-három esztendőn keresztül saját maga végezte a munkát, hogy fiatal munkatársait ebben az irányban is kiképezze. A különböző területekre vonatkozó anyag gyűjtése közben munkatársait egy-egy terület specialistájává nevelte. Az összegyűjtött hatalmas anyagról kimerítő katalógus készült, amely körülbelül 800.000 címszót tartalmaz. Az említett intézetek 1938. év őszén fontos szerepet kaptak a magyar–csehszlovák tárgyalások előkészítésében, majd később a döntőbíróság ítéletét megelőző diplomáciai tárgyalások során. Az Államtudományi Intézetben szervezte meg a Felvidékre és az ott élő magyarságra vonatkozó statisztikai, történelmi, néprajzi, gazdasági és politikai anyag feldolgozását és ezt a munkát nemcsak irányította és vezette, hanem személyesen is részt vett benne. Ennek a körülménynek köszönhető, hogy az anyaországhoz sok olyan község is visszatérhetett, amelyet ilyen rendszeres szakszerű és alapos előkészítés hiányában nem sikerült volna visszakapnunk.

Teleki Pál gróf a miniszterelnökségről történt lemondása után a belpolitikai élettől távol tartotta magát, de 1922-ben a második nemzetgyűlési választáson pártonkívüli programmal újból fellépett Szegeden, amelynek első választókerülete Bárczy Istvánnal szemben választotta meg képviselőjévé. Amikor 1925 végén kipattant az úgynevezett frankhamisítási ügy, igyekeztek az ő személyét is belekeverni, Teleki Pál grófot azonban már a vizsgálat tisztázta s ezért a frankhamisítási perben nem is szerepelt. 1926 elején belépett az Egységes Pártba, amelyet Bethlen István gróf hívott életre.

A Közgazdasági Egyetemnek ismételten dékánja és rektora is volt. Az Erdélyből menekült ifjúság által életre hívott Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének tanára volt. A SZEFHE-vel párhuzamosan alakult FEFHE és DEFHE által közösen szervezett úgynevezett Területi Szövetségnek egy időn át ugyancsak mint tanárelnök állt az élén és intézte a megszállt területről idemenekült, nehéz gazdasági körülmények között élő ifjúság gondozását Budapesten és a vidéki egyetemi városokban egyaránt. Kezdettől támogatója volt annak az elgondolásnak, hogy az egyetemi ifjúsági szervezetek különböző nagy szövetségeit egy azonos cél érdekében dolgozó közös táborban fogják össze. Az ebből a célból alakult Ifjúsági Nagybizottságnak elnöke is lett, és mint ilyen érte el a MEFHOSZ, a Turul, a Hungária és a kisebb négy diákszövetség legharmonikusabb együttműködését. Ebből az akcióból fejlődött ki éppen az ő kezdeményezésére a Magyar Diák Külügyi Bizottság, amelynek tanárelnöke lett. Ez a bizottság vette át 1925 folyamán a magyar egyetemi ifjúság külföldi képviseletét. Az 1920-as évek elején az egyetemi ifjúság soraiban megindult mozgalmat, amely az önsegély elve alapján gazdasági vállalkozásokat kezdeményezett, a legnagyobb mértékben támogatta. Részt vett a Centrum Nyomda és Könyvkiadóvállalat Rt. Megalakításában, és irányítóan közreműködött a Centrum Diákház Rt.-nak 1924 folyamán történt megalakításában is, amelynek alaptőke összehozásánál egy angol nyelvű dolgozatával tette lehetővé a hollandiai támogató akciók megszervezését.

Két évtizede dolgozik a cserkészet katonás szellemben való kiépítésén. A cserkészetet beállította a légoltalom szolgálatába, megindította a cserkész vitorlázó repülést és a rövidhullámú rádió-kiképzést. Mint főcserkész, ő szervezte meg a gödöllői világ-jamboreet 1933-ban, amelynek sikerét nemzetközi vonatkozásban világszerte nagy tekintélynek örvendő neve már eleve biztosította. Mint a cserkészek 30.000 főnyi táborának parancsnoka is, általános megelégedésre töltötte be szerepét.

Amikor a felsőházat szervezték, a Közgazdasági Egyetem megválasztotta felsőházi tagjává s a felsőház megnyitásától tagja is maradt a felsőháznak mindaddig, amíg az Imrédy-kormány idején a tokaji választókerületben meg nem választották. A felsőház egyik legnagyobb tekintélyű tagja volt, ritkán szerepelt, de felszólalásait mindenkor általános figyelem kísérte. Helyet foglalt a felsőház sok bizottságában is. A numerus clausus-ról szóló törvényt, amelyet első miniszterelnöksége idején az ő kormánya fogadtatott el a nemzetgyűléssel, a felsőházban is megvédte, amikor kiegészítése került szóba.

1938 májusában, amikor Darányi Kálmánt a kormány élén Imrédy Béla váltotta fel, az új kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. Vállalkozását pártkülönbség nélkül rokonszenvesen fogadták. Az 1938. évi eucharisztikus kongresszus idején a kormány képviseletében ő szerepelt Pacelli pápai legátus, a későbbi XII. Pius pápa oldalán. A kormány megbízásából már útközben fogadta s ugyancsak ő kísérte el a visszatérő pápai legátust. Mint vallás- és közoktatásügyi miniszter gondot fordított a főiskolai munkatáborok megszervezésére és azokat szellemi tartalommal töltötte ki. Minisztersége alatt biztosították a budapesti Központi Egyetemi Diákház létesítésével járó költségeket is.

Amikor a négy nagyhatalom a müncheni találkozó után úgy döntött, hogy Csehszlovákiának közvetlen tárgyalás útján kell rendeznie a magyarlakta Felvidék visszacsatolásának ügyét, Teleki Pál grófra nagyfontosságú szerepkör hárult. Kánya Kálmán külügyminiszter mellett ő volt Magyarország második fődelegátusa, s mint ilyen vett részt 1938 október 9–13. napján a komáromi tárgyaláson. Itt feltűnt azzal az óriási néprajzi és földrajzi anyaggal, amit a magyar delegáció a magyar álláspont igazolására magával vitt. Az általa felsorakoztatott anyagnak néhány héttel később döntő szerep jutott abban, hogy a német–olasz döntőbírósági ítélet egymilliónál több magyar visszatérését tette lehetővé az anyaországhoz. A felvidéki területek visszacsatolása után a. Kormányzó a Magyar Érdemrend nagykeresztjével tüntette ki.

Amikor Imrédy Béla miniszterelnök 1939 februárjában lemondott, a Kormányzó Teleki Pál grófot bízta meg kormányalakítással. Február 22-én mondotta bemutatkozó beszédét a képviselőházban. Több mint kétórás beszédének olyan nagy hatása volt, hogy a Ház pártkülönbség nélkül egyhangú támogatásáról biztosította Teleki Pál gróf miniszterelnököt, akinek kormányát a felsőház is egyhangú lelkesedéssel fogadta. A Nemzeti Egység Pártja a miniszterelnök javaslatára nevét Magyar Élet Pártja névre változtatta. Teleki Pál gróf fenntartotta az elődje beterjesztette úgynevezett II. zsidótörvény-javaslatot, és a kishaszonbérletek alakításának előmozdításáról és egyéb földbirtok-politikai intézkedésekről szóló törvényjavaslatot is, amelyet szintén még az előző kormány készített. Miniszterelnöksége első hónapjában következett be Kárpátalja felszabadítása. Teleki Pál grófot az újonnan felszabadított részeken páratlan lelkesedéssel fogadták.

Május 4-én feloszlatták az országgyűlést s az új választási küzdelem során a Magyar Élet Pártja programját az ország különböző pontjain nagy hatással ismertette. Az általános titkos választás döntő győzelmet hozott. A megválasztott 260 képviselő közül 178 a Magyar Élet Pártja, 9 az Egyesült Keresztény Párt programjával vallotta magát a miniszterelnök hívének, a külön törvény alapján behívott felvidéki és kárpátaljai képviselőkkel együtt pedig a Ház 296 tagja közül 223-ra emelkedett a kormánytámogató képviselők száma. Az új országgyűlés a kormány kezdeményezésére módosította a házszabályokat, amelyek mai formájukban alkalmasak arra, hogy nagymértékben gyorsítsák a tárgyalás menetét azzal, hogy az érdemleges törvényalkotó munkát a bizottságokba helyezik át.

1941. április 3-án önkezével vetett véget életének.]

Gróf Teleki Pál miniszterelnök: Mélyen t. Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) Azért voltam bátor a vitának ebben a még nem nagyon előrehaladott stádiumában szót kérni, mert – mint méltóztatnak tudni – holnapután reggel 7 órakor a külügyminiszter úrral Rómába utazom és így nem lesz módom hétfőn a vitában részt venni és a vita végefelé szólalni fel. Ez az oka annak, amiért kértem, hogy most szólalhassak fel.

Azért kívántam az igazságügy-miniszter úr által képviselt törvényjavaslathoz felszólalni, hogy ezáltal is dokumentáljam a felsőház színe előtt azt a fontosságot, amelyet a törvényjavaslat itt fekvő eredeti szövege megszavazásának tulajdonítok. De elsősorban azért is kívántam felszólalni, mert mindannak ellenére, amit bemutatkozásomkor és azóta is mondottam, a magyar közönség körében – amely, nem tudom miért, nem értékeli a mondott szót a maga igazsága és egyszerűsége szerint és nem elégszik meg azzal, hogy amit az ember egyszer megmond, akkor arról tudja, hogy azt megmondta, az a véleménye és azt tartja is – még mindig sokan azt képzelik, hogy én ezt a törvényjavaslatot vagy csak mint örökséget, vagy pedig politikai opportunizmusból képviselem. Már számtalanszor aláhúztam, hogy ezt a javaslatot nem mint politikai örökséget, hanem meggyőződésből is képviselem, legalább is egészében és főbb vonásaiban, hangsúlyozva azt is, hogy ha részleteiben mást, egy sajátmagam által szerkesztett törvényjavaslatot hoztam volna, az ennél a törvényjavaslatnál szigorúbb lett volna. (Elénk helyeslés és taps a jobboldalon.) Mindezeket megmondtam elégszer; nem tudom, sokan miért nem hiszik, vagy nem akarják hinni.

Másodszor azt is megmondtam és most is meg akarom mondani, hogy a javaslatot nem opportunizmusból képviselem. Nem hiszem, hogy valaki komolyan imputálná nekem azt a könnyelműséget, hogy ilyen életbevágóan fontos javaslatot politikai opportunizmusból képviselek. Én nem ismerek semmiféle törvényjavaslatnál, de különösen ilyen fontos törvényjavaslatnál semmiféle melléktekintetet, hanem csak a nemzet egyetemes érdekét. (Helyeslés.) És mert meggyőződésem, hogy a nemzet egyetemes érdeke azt kívánja, hogy ilyen törvényjavaslatot – és minthogy ez ebben a formában fekszik előttünk, ezt a törvényjavaslatot – törvényerőre emeljük, ezért hoztam ide és ezért képviselem. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Nem szoktam soha másnak sem előnyös, sem hátrányos tollaival takarózni; ha valamit képviselek, helytállok érte sajátmagam. Remélem, hogy az ország ezt most már egyszer talán tudomásul is veszi és megérti, hogy ha valamit kimondok, az úgy is van. (Élénk éljenzés és taps.)

Amint bevezető szavaimban már mondottam, jelen voltam a mélyen t. Felsőház bizottságának és albizottságának tárgyalásain, amelyeken különböző módosításokról volt szó és amelyeken a módosítások egy sora elfogadtatott. Ezekre, illetőleg erre az egész komplexumra még rá fogok térni, mindazonáltal a törvényjavaslatnak eredeti, illetőleg az itt fekvő formában való elfogadását kérem, hangsúlyozva, hogy a magam részéről szívesen közvetítek a felsőház és a képviselőház között, avégből, hogy az említett módosítások letárgyaltassanak és esetleg el is fogadtassanak. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy már a törvényjavaslat jelenlegi formája is bizonyos kompromisszum részemről, ezért mielőtt erre a konklúzióra, amelyet itt csak előrebocsátok, rátérnék, szeretném egypár pontra nézve nézeteimet kifejteni és itt-ott válaszolni is.

Meggyőződésem szerint – erre már nem szeretnék hosszas fejtegetésekben kitérni – ez a törvényjavaslat mintegy történelmi szükségszerűség, vagy természetes következmény és mind az európai, mind a hazai történelmi fejlődésből, az utolsó félévszázad vagy évszázad történelmi fejlődéséből, szinte szükségszerűen következik.

Szükségszerű következmény, mintegy visszahatás arra a fejlődésre, amely a múlt század elején megindulva, a század második felében egyrészt nagy gazdasági prosperitást szült és az emberek gondolkodását leginkább ebbe az irányba terelte, másrészt Európának a világ felett való központi hatalma által egy egészen különös, ideig-óráig fennálló gazdasági felfogást, a teljes szabadkereskedelem felfogását teremtette meg, amelyet részben e gazdasági fejlődés, részben a XVIII. és XIX. század filozófiai fejlődése alapján is politikailag a liberalizmus felfogása kísért. De amint ennek a fejlődésnek, az európai hegemónia és imperializmus fejlődésének terén természetes kirobbanás volt a világháború, ugyanúgy természetes következmény szociális téren és a szociális térrel együttjáró gazdasági téren az a gondolat- és érzésvilág, amely olyan változtatásokat kíván az életben és az életet szabályozó törvényhozásban is, amilyen az előttünk fekvő törvényjavaslat.

Prónay György báró azt mondotta a bizottságban és Bezerédj ő méltósága itt a mélyen t. Ház előtt, hogy ez a törvényjavaslat szakítás a szentistváni gondolattal. Az urak túlszűk látókörből nézik a szentistváni gondolatot, (Úgy van! Úgy van!) mert a szentistváni gondolatnak nemcsak egy eleme van. Szeretik a szentistváni gondolatként csak azt beállítani, hogy Szent István végrendeletében Szent Imre hercegre azt az intelmet hagyta, hogy jó, ha egy ország sokféle népből, sokféle nemzetiségből, soknyelvűekből tevődik össze. Nemcsak ez az eleme van azonban a szentistváni gondolatnak, mert az sokkal mélyebb, sokkal szélesebb, sokkal átfogóbb és nem is élhetett volna meg 900 esztendőt, ha csak ilyen kevésből állana. Éppen így eleme a szentistváni gondolatnak – még pedig sokkal lényegesebben – az, hogy az ország vezetése olyan kezekben legyen, amelyek az országalkotó és fenntartó gondolatot, eszmevilágot és érzéseket lényük egészével képviselik. (Úgy van! Úgy van!)

S van a szentistváni gondolatnak még egy lényege: az, hogy ugyanolyan bölcsen kell az ország mindenkori helyzetéhez és a nemzet mindenkori szükségleteihez mérni, mint amilyen bölcsen Szent István a maga korára azt megalkotta és elgondolta. Legalább is erre kell a magunk véges erőivel törekednünk.

Nem szabad a szentistváni gondolatot jelszószerűen – hogy a helyes, jó szinonimával nem bíró német kifejezéssel éljek: schlagwort-szerűen – alkalmazni, különösen nem annak egyes kiszakított részeit. Azzal a veszéllyel szemben, amellyel a zsidóságnak óriási tömegei, legnagyobbrészt még csak felületesen asszimilált tömegei részéről a magyar nemzettestet és a magyar nemzet jellegét fenyegetik, a szentistváni gondolat nézetem szerint éppen az ellenkezőjét kívánja annak, amit Prónay ő excellenciája neki imputál.

Ezzel kapcsolatban szeretnék egy más momentumra is rátérni, amely az újságokban és a felszólalásokban hasonlatok formájában folyton vissza-visszatér. Ez a törvény nem nemzetiségi törvény és nem alkalmazható és nem adaptálható az országban élő német, szlovák, román, ruszin vagy más nemzetiségekre. Ezek a nemzetiségek az európai keresztény életközösség népeiből valók és évszázados, sok tekintetben azonos fejlődés részesei. Ennek a fejlődésnek az elemeit nem gondolnám most itt hosszasan részletezni, de mindannak, ami – például – a renaissance, a humanizmus, a lovagkor gondolatvilágát alkotta, és sokmindenféle egyéb korszellemnek ők éppen olyan részesei az európai életközösségben, mint mi. Ezek nem is különböztethetők meg olyan élesen, mert sokkal kevésbé fajtiszták, sokkal kevésbé – mondjuk – szeparáltak és önállóak, sokkal kevésbé szeparáltak az európai emberiség egészétől, mint a zsidóság, és ez volt az, amit a törvény indokolásában magam kihangsúlyoztam. (Éljenzés a jobboldalon.) Nem értem tehát ezt az összehasonlítást a nemzetiségi problémákkal. A kettő közt – ismétlem – semmi kapcsolat és összehasonlítanivaló nincs. A hercegprímás úr ő eminenciája említette a muzulmánokat. Csak azt akarom megjegyezni, hogy ezek ebben a közösségben természetesen nincsenek benne, de hiszen olyan kevesen is vannak, hogy semmiféle ok hasonló intézkedésekre velük kapcsolatban nincs. Lehet, hogy ha 600.000 muzulmánunk lenne, akkor ugyanilyen intézkedéseket látnék szükségesnek.

Ezzel kapcsolatban említem meg azt is, hogy egyesek szerint – és erre már többször reflektáltam – ez a törvény a magyar törvényalkotásba és gondolkodásba a faj és a vér idegen ideológiáját hozza be. Eltekintve attól, hogy én magam ezt az álláspontot tudományosan és társadalmilag már több mint 20 éve vallom, hirdetem és írom, tehát jóval előbb, mintsem hogy itt külső befolyások rám vagy akárkire hathattak volna, meg kell állapítanom, hogy semmi idegenszerűség nincs abban, ha faji összetartozandóságról, faji kapcsolatokról és faji csoportokról beszélünk. A természettudományoknak ma még két misztikuma van: az egyik az, hogy az élettelen és az élő közötti kapcsolatot még nem látjuk tisztán, a másik pedig az, hogy nem látjuk tisztán az anyagi élőnek és a lelkinek kapcsolódását és összeszövődését. Világos azonban, hogy a kettő egymással rokonságban fejlődik: lelki tulajdonságok kiülnek az arcra, testi formák lelki habitust tükröznek, embercsoportok biológiailag élesen különböznek és gyakran felismerhetők. Típustulajdonságok ismerhetők fel embereken és ugyanolyan embercsoportoknak gondolkodásbeli sajátosságaik is vannak. Erős beltenyésztés mellett embercsoportokban különös jellegek, faji vagy fajtajellegek erősen inveterálódhatnak, dominánsakká, olyan erősekké válhatnak, hogy másokkal való összeházasodás esetén is a gyengébb féllel szemben, mint uralkodó tulajdonságok érvényesülnek. Ezeket ma mindenki tudja, aki egy kissé járatos a biológiában és egyéb természettudományokban; ezek adott tények, amelyek felett vitázni nem igen lehet. Ez az egyik dolog, amit meg akartam állapítani.

Sokszor említették és sok kifogás tárgya volt az is, hogy a törvényjavaslat keresztényeket zsidóknak minősít. A hercegprímás úr ő eminenciája beszédében szintén rámutatott arra, amit magam is mondani kívántam, hogy a keresztény ellentéte a törvényjavaslatban, de egyébként is, nem a zsidó, hanem az izraelita, hogy vannak keresztény zsidók és vannak izraelita zsidók.

Ehhez még csak azt kívánom hozzátenni, hogy egy ember lelkivilága nemcsak vallási meggyőződéséből áll, hanem ezenkívül nemzeti érzésből, mindenféle hagyományoknak lelkünkben hordozásából, velünk bármilyen alapon rokon embereknek és embercsoportoknak szeretetéből, a velük való affinitás érzéséből tevődik össze. A vallási érzés, a vallási rész lelkiségünknek csak egyik eleme. Lehet olyan ember, akinek egész lényét százszázalékosan ez tölti ki, viszont vannak olyanok, akikben nagyon csekély mértékben, vagy egyáltalában nincs meg. Ezek is, azok is inkább kivételek, inkább kevesek és a legtöbb ember lelkében ezek az elemek különböző arányban – talán ugyanannak az embernek élete folyamán is különböző időszakokban különböző arányokban – érvényesülnek, élnek, sokszor korbeli fejlődésünk által, sokszor külső események által is szabályozva és változtatva, de élnek. Ennek következtében, ha valakit, aki kikeresztelkedett, tisztán csak azon az, alapon ítélünk meg, hogy vallásilag immár keresztény, ezzel még nem merítjük ki lelkivilágának egészét és ha azt állami és nemzeti szempontból ítéljük meg, akkor nem helyezkedhetünk csak ennek az egy kritériumnak az alapjára. (Úgy van! Úgy van!) Éppen ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban hangsúlyoztam, hogy az évezredes összetartozás és hagyomány érzése csak ritkán és nagyon nehezen múlik el még az egyedből is és még kevésbé az egyedek családi együtteséből vagy a generációk sorozatából.

Abban tökéletesen egyetértek a hercegprímás úr ő eminenciájával, – mint különben beszédének legnagyobb részével is – hogy valamelyes asszimiláció a kereszténység által mindig bekövetkezik. Természetes: a keresztség szentsége hat. De meg kell küzdenie a léleknek egyéb áramlataival is és akaraterő kell hozzá az egyed részéről is, hogy a keresztség szentsége jusson érvényre a maga küzdelmében az ellenséges áramlatokkal szemben, hogy azok felett úrrá legyen. Ezt különben elismeri az indokolás is, amelyet nem szeretnék megismételni, mert nem szeretnék hosszadalmas lenni.

Egy másik pont, amely sokszor tétetett szóvá, a jogfosztás kérdése. Természetesen áll az, hogy igen, ez a törvényjavaslat sok tekintetben jogfosztás az egyedekre nézve. Ez világos. De jogfosztás az egyedekkel szemben, a nemzet magasabb érdekéből. Maga a hercegprímás úr ő eminenciája mondotta az előbb, hogy az állam vagy a nemzet jogos önvédelemből mindenkinek korlátozhatja szerzett jogát. Tisztán ez áll itt is: ez a törvényjavaslat a nemzettest idegen elemekkel való túlzott átitatása ellen jogos önvédelemből korlátoz jogokat, megengedem, messzemenően sokak szempontjából, mások szempontjából viszont nem elég messzemenően.

Nézzünk azonban szemébe a dolognak. Ez-e az első törvény, akár nálunk, akár külföldön, amely meglévő jogokat korlátoz? Hiszen a háború óta eltelt korszakban, de már a háború előtti korszakban is, már az egész XX. században – azt mondhatnám: amióta az állam mindinkább átalakult nemcsak politikai testté, hanem olyan apparátussá és olyan közösséggé is, amely az egyed életének mindenféle vonatkozásába beleavatkozik – mind jobban és jobban beleavatkoztak az egyed pályaválasztásába, a gazdasági élet rendjébe, a társadalmi élet rendjébe. Igazán nem szükséges, hogy ezt egy történelemfilozófiai fejtegetéssel exponáljam, csak emlékeztetek rá. Azóta folyton jogokat korlátozunk kompromisszumképpen az emberek között, akik egy területen együtt élnek. És ez mind erősebb és erősebb lesz.

Kivételes idők, amilyen a mai is, kivételes intézkedéseket kívánnak és az ilyen kivételes intézkedések során rengeteg sok jogfosztás történt, hogy csak a nyugdíjasokról, a B-listásokról stb., stb. beszéljek. De már a mai kort megelőző szabadelvű korszaknak is voltak jogmegszigorításai, – enyhébben így nevezhetjük – amelyeket egyes emberek, akiket a jogmegszorítás ért, magukra nézve jogfosztásnak érezhették. Azt hiszem, az 1881:XLI. tc az ingatlantulajdonossal szemben megszorítja a magántulajdonnal való szabad rendelkezés jogát. Ez is a teljesen liberális felfogással szemben, amely a múlt század 50-es és 80-as évei között uralkodott, jogmegszorítás, vagy ha úgy tetszik, jogfosztás. Vagy ha kivételes jogot adunk, mint kereskedelmi törvényeink is, az emberek egyes csoportjainak, ez jogmegszorítás, joghátrány másokkal szemben, akik jogelőnyökben nem részesülnek. Nagyon sok mindenféle variációja van ennek, de annyi jogász ül itt a mélyen t. Felsőházban, hogy azt hiszem, fel vagyok mentve az alól, hogy ezt a témát bővebben fejtegessem, csak emlékeztetni akartam rá.

De a jogfosztás kérdésének ez csak a kevésbé lényeges aspektusa. Erre csak rá akartam mutatni, hogy nem újdonság és inkább csak korrekciója akart lenni ezek felemlítése a széltében hangoztatott állításoknak. Lényeges pont itt az, hogy milyen jogtól foszt meg ez a törvény.Olyan jogoktól, amelyeket egy gazdasági jólétben úszó korszak adott meg, amely az emberi élet és a megélt történelem nehézségeinek csak csekély hányadát is alig látta. Mint gyermek átéltem e korszakot olyan emberek társaságában, – édesapám is miniszter volt, sok ilyet ismertem és ilyen körben mozogtam – akik olyan funkciókat töltöttek be, mint mi ma. Hol volt az ő munkájuk attól, hogy majdnem minden reggel, amikor felkeltek, történelmet értek volna meg és hogy minden héten történelmet is kellett intézniök?! (Úgy van! Úgy van!)

Alig látta ez a korszak – és azt mondhatnám, még vezetői is alig látták – a megélt korszak és történelem elméleti és gyakorlati nehézségeit. A XVIII. és XIX. század filozófiájának hatása alatt s a technikai és gazdasági fejlődésből és gazdagodásából származó gondolkodásaiban törvényeket alkotott, jogszabályt, jogszokást és ezek nyomán életrendet, életmódot. Főleg városi életszokásokat statuált, amelyek könnyelműen szabadelvűek voltak. (Úgy van!) Nem rovom fel e kor vezető férfiainak a könnyelműséget, de könnyelmű volt a kor maga és ez a természetes következmény, amely belőle származott. Annak a kornak az emberi élet korlátlanságáról vallott felfogásával elaltattak olyan aggodalmakat, amelyeket Széchenyi István és egy-két kortársa is éreztek már és amelyeket a múltkor az igazságügy-miniszter úr is idézett.

A liberális törvényalkotásnak következményeit ugyan némelyek már hamarább is meglátták, de egészen természetes, hogy egy-két generáció kellett ahhoz, hogy a nemzet egészében megérezze ennek a következményeit. Majdnem nyilvánvaló természetesség az, hogy a XX. század első negyedében kell, hogy jelentkezzék e törvényalkotásokkal, e jogfejlődéssel szemben annak megérzése a nemzetben, hogy itt hiba történt, amelyet reparálni kell.

Arról is volt szó, hogy ez a törvényjavaslat nem felel meg alkotmányunknak és új momentumot Visz abba bele. Az alkotmány nem egy rideg, stabil valami. Bemutatkozó beszédeimben az országgyűlés mindkét házában elmondottam azt, hogy a magyar alkotmány azoknak a törvényeknek foglalata, amelyek a nemzet vérébe és gondolkodásába mentek át. Akkor mind a két Házban megtapsolták ezt a kijelentésemet a mélyen t. Házak tagjai. Ne méltóztassék ezzel kapcsolatban elfelejteni azt, ami logikusan következik belőle: két dolgot. Az egyik, hogy néha a meghozott törvény válik hosszabb-rövidebb idő múltán a nemzet közfelfogásává, közérzésévé és ezzel az alkotmány részévé. Máskor – és ugyanolyan természetesen – évtizedek alatt kialakult közfelfogásokat, közszükségleteket visszatükröző érzések, mint méreganyagok elleni védekezésből keletkező antitoxinok, a nemzet testében kiérlelődésükben gyökeres változásokat és következményképpen ezeket szabályozó törvényalkotásokat is kívánnak meg. A másik, amit mondani szeretnék ezzel kapcsolatban, az, hogy amint az alkotmányról mondottak szerint, az alkotmány azon törvények foglalata, amelyek a nemzet vérébe mentek át, ugyanúgy, nézetem szerint, a nemzet azon emberek foglalata, akik egész lényükkel beleolvadtak ennek a hazának sokszínű, de összefoglaló érzéseivel a magyar nemzet testébe. Hogy ezt a zsidóság tömegeiről nem lehetett elmondani, ezt már a törvény indokolásában elmondottam.

A közgazdasági hatásokat is sokszor említették, a sajtó nagyon szélesen pertraktálta azokat. Tisztában vagyok azzal, hogy közgazdaságilag nehéz helyzetet fog ez a javaslat teremteni. Ezt a bizottságban is így mondottam s a sajtó egyes része rögtön ki is használta. Holott nem azért mondottam, hogy ezt egyoldalúan kihasználják, hanem azért, mert minden józaneszű ember látja és tudja – és ebben semmi szenzáció nincsen. De ugyanakkor megmondottam azt is, hogy ezzel a nemzet meg akar birkózni és meg is kell birkóznia. (Úgy van! Úgy van!) Ez szólott azoknak is, akik meg akarnak vele birkózni – és ha akarnak, akkor tudniok is kell – és szólott azoknak is, akik nem akarnak vele megbirkózni, hogy igenis meg fogunk birkózni, tehát szólott jobbra is, balra is, mint igazság, nem pedig mint szenzáció.

A történelmi sors, sajnos, úgy hozta magával, hogy gazdasági, szociális és nemzeti problémáink megoldása egy időre esik. Nem véletlen ez, nem is olyan különös, mert a fejlődésben, az emberiség fejlődésében ezek csak látszólag külön vonalak és csak könyvekben lehet azokat egymástól külön tartani. Az életben ezek együtt fejlődnek, egyik a másikból és összefonódva fejlődnek tovább. Egészen természetszerű tehát, hogy a megoldás is egymáshoz közel fekszik, sokszor egy időiben, sokszor olyanok, hogy alig is lehet azokat külön-külön és sorban elővenni. Akármilyen praktikus volna a kormányzás szempontjából és nekünk, akik ilyen helyeken ülünk, mint mi, sokkal könnyebb lenne, de sajnos, az élet nem kérdi, hogy milyen skatulyába szeretnők az egyes kérdéseket berakni.

Ez a törvényjavaslat elsősorban társadalmi problémát igyekszik megoldani, s szükségszerűleg meg kell oldania vele a gazdasági problémát is, elsősorban azonban a társadalmi problémát, azt a szellemet akarja megváltoztatni, amely mindjobban elharapódzott a nemzeten.

A hercegprímás úr ő eminenciája említette beszédében azt, hogy a recepciós törvény óta a zsidó szellem »művészet« ürügye alatt sokmindent diszkreditált, ami a keresztény magyarság előtt szent volt és iparkodott lerombolni a keresztény erkölcsöket. Ez nem más, mint amit én magam is mindig hangsúlyoztam, vallottam és amit a törvényjavaslatnak és annak indokolásánál, hogy ezt a törvényjavaslatot törvényerőre kell emelnünk, mindenkor hangsúlyoztam.

Láttam – elvégre eléggé a közéletben élek és elég sokféle ember között fordulok és fordultam meg ebben az országban, hogy következtetéseket vonhassak le, hogy lássak és ebből értsek – mondom, láttam és látom azokban a körökben is, amelyekhez tartozom, amelyekben mozgok és azokban is, amelyeket távolabbról szemlélek, hogy a zsidóság oly mértékben alakítja át a magyarság testét, jellegét és gondolkozásmódját, hogy ez a legnagyobb veszélyt rejti magában. (Úgy van! Úgy van! Élénk taps.) Nem is annyira az üzleti életet értem ez alatt, hanem inkább a társadalmi és szociális életet, mert az iskolának, a családnak, az összeházasodáson keresztül a családok gondolkozásának átváltoztatását, az elitnek elzsidósodását, a keresztény elitnek, a vérségileg tökéletesen és teljesen keresztény elitnek is gondolkodásában való megváltoztatását látom. (Úgy van! Úgy van!)

Most, mialatt ez a törvényjavaslat tárgyalás és megbeszélés alatt állott, számtalanszor kerestek fel urak, akiknek mindegyike egy-egy kategória kivételezését kérte egy-egy előtte ismeretes, nyilván hozzá valamilyen formában közelebb álló eset kapcsán. Ezt kénytelen vagyok megmondani azért, – bár nomina sunt odiosa – mert ez olyan szimptóma, mely engem megerősített abban, hogy hová jutottunk. (Úgy van! Úgy van! – Élénk taps a jobboldalon és középen.) Azok az urak tehát, akik ilyen okokból jártak nálam, csak ellenkező meggyőződésemben erősítettek meg. (Helyeslés.) Ezzel szemben azt is mondhatom, hogy a magyar keresztény társadalomnak, amelynek sok rétegével van módom érintkezni, túlnyomó többsége – itt nem a részletekről van szó, nem is tulajdonítok ezeknek olyan nagyon nagy fontosságot – ennek a törvényjavaslatnak, vagy ehhez a törvényjavaslathoz hasonlónak törvényerőre emelését a leghatározottabban várja és kívánja, (Úgy van! Úgy van! – Felkiáltások jobbfelől: Közvélemény!) éspedig joggal várja és történelmi lélekből kívánja. (Úgy van! Úgy van!)

Ha már a részleteket említettem, meg kell mondanom azt, hogy nézetem szerint – amint én a tárgyalásokat akár a parlamentben, akár a sajtóban, akár a társadalomban figyelemmel kísértem – a törvényjavaslat megítélése a hosszú társadalmi és parlamenti megvitatásban a részletekbe fulladt és azok, akik a törvényjavaslatról beszéltek vagy írtak, minduntalan szem elől tévesztették a törvényjavaslat egészének intencióját, egészének lényegét. Pedig ez a fontos! Ennek oka bizonyos mértékig az a maradi liberális felfogás, amely még mindig köztünk él, amelyet napilapjaink többsége még mindig hordoz és hirdet, amely az egyén jelentőségét és jogát, sőt elsőbbségig menő jogát az összességgel, illetve a nagyobb egységgel, a nemzet testével szemben hangsúlyozza. Egy előadásomban, amely könyvalakban is megjelent és amelyre csak a figyelmet hívom fel, – nem akarok belőle itt hosszasan felolvasni – Európáról és Magyarországról szóló könyveim 194. oldalán jellemzését adtam ennek az egész kornak, amely gondolkodásában ide vezetett.

A tömegértékek szellemi periódusa ez, de olyan formán, hogy az embereket, a tömegeket nem természetes fejlődésükben, hanem egyedi összetételükben látta. Egyedeket számolt össze, statisztikailag látta a világon, amint hogy statisztikailag láttunk kérdéseket, amelyek nemcsak statisztikaiak és ha nem úgy látták volna fejlődésünkben, egészen máshol állnánk egész Európában, többek között a nemzetiségi kérdésben is. Ha nem vallatták volna be mindenkivel azt, hogy ő kicsoda, akkor a nemzetiségi probléma sem ott lenne Európában, ahol ma van, akkor az államok közötti ellentétek sem lennének olyanok, mint amilyenek ma.

És mi nem is csinálhatunk más statisztikát, mint részben népesedési statisztikát, másrészt pedig külkereskedelmi statisztikát, amellyel azonban csak gazdasági vonalban és csak ebben az egy vonalban, a külkereskedelmi vonalban láttuk a világ képét. A politikai akarat kritériuma ekkor az általános egyenlő választói jog és vele a számszerű megkülönböztetés nélküli tömeg volt. Pénz és az előfizetők száma tartja fenn a sajtót, amelynek egy nagy része ennek következtében alacsony szintre kénytelen lesüllyedni. És az üzlet kritériuma a siker, amiből aztán egy ennek megfelelő erkölcs is fejlődik ki. A század közepén észrevesszük, hogy a tömegeken szociális munkával lehet és kell segíteni, de ez a szociális segítés is, különösen eleinte és sok helyen még ma is egyszerűen és kizárólag anyagi.

Ez a gondolatvilág az, amelyik még mindig visszatükröződik és amely folyton azt hangoztatja, hogy egyénekkel történnek egyéni sérelmek. Igen, de nekünk a nemzet egyetemes nagy célját kell látnunk. Én is csak azt mondhatom, amit a hercegprímás úr ő eminenciája mondott, amikor azt kérte, hogy ne ítéljék el az egyházat, hanem ítéljék el a liberalizmust és annak túlkapásait, hogy az egyeddel szemben való igazság, méltányosság, könyörületesség szempontjából ez a törvényjavaslat és minden törvényjavaslat, amely ugyanezt a célt szolgálná, a legkeményebb úgy, mint a legenyhébb is nyilvánvalóan támadható az egyes esetében. Ezeknek a támadásoknak azonban hamis a bázisa és ez a hamis bázis az, amit a törvényjavaslatban rejlő gondolat és intézkedések kritikusai legfőképp elfelejtenek. A részletek megvitatásakor elfelejtik ezt; mindenki éppúgy tapasztalhatta, mint jómagam, aki a vitákat figyelemmel kísérte, hogy a részletes vitában kiesik az egész kérdés lényegének a fonala a kritikusok kezéből és az egyes emberek iránti méltányosságról beszélnek, amikor éppen ezt kell a nemzet érdekének alárendelni. Egyforma igazsággal csak végleges megoldások lehetségesek: vagy a teljesen liberális álláspont, amely nem csinál semmit, vagy a legradikálisabb megoldás. Mindenki beláthatja, hogy az elsőt nem lehet követnünk, viszont – mint méltóztatnak látni – még a legradikálisabb felfogású törvényhozók sem kívánták a legradikálisabb megoldást. Ennek következménye egy kompromisszum, amely kategóriákat állíthat fel, de nincs a világnak kategorizálása, amely ne zárna ki ugyanabból a kategóriából olyanokat, akik nem érdemlik meg a kizárást, de ugyanakkor ne engedne be a kategóriákba olyanokat, akik nem érdemlik meg a bejutást. Akármennyire fogunk tehát a részletekbe mélyedni, akárhogyan fognak igyekezni a törvényhozók azon, hogy itt vagy ott ezeknek a különböző kategóriáknak a szempontjából reparáljanak, mindig képesek leszünk, magam is képes leszek, hogy bárkivel szemben, bármilyen változtatással szemben felhozzak példákat az életből, felhozzak olyan eseteket, amelyekkel szemben az intézkedés túl szigorúnak látszik, de ugyanakkor felhozzak példákat, amelyek megvilágítják azt, hogy az intézkedés túl enyhe. Hiszen vannak édestestvérek is, akik a maguk külső és belső jellemvonásai folytán tökéletesen különböző megítélés alá esnek, az ilyeneket pedig szétkategorizálni nem lehet.

Megmondottam már bemutatkozó beszédemben, hogy ez a probléma magyar probléma, amely megoldásra vár azért, mert itt egy zárkózottságában való hosszú élete folytán erősen különböző és minden más fajnál, vagy nemzetiségnél asszimilálhatatlanabb, mert sokkal élesebb lelki és testi jelleggel bíró embercsoportról van szó. Megmondottam, hogy nem üldözésről, hanem védekezésről van szó; megmondottam, hogy én voltam az, aki az összeházasodás kérdésének és a tulajdonságok átöröklésének vonalán az előző kabinet tagjai közül a legradikálisabb voltam, de mégsem érzem, hogy ebben bármiféle üldözés, vagy bármely megalázni akaró érzés rejlett volna. Ellenkezőleg, majdnem az az érzésem, hogy a sok kivétellel, a kivételeknek jutalomképpen való beállításával jobban diffamálóvá tettük volna ezt a törvényjavaslatot, mint amilyen egyszerű, radikális formájában lett volna. (Úgy van! Úgy van! – Taps.)

Ezek után azt hiszem, nem fognak már a mélyen t. Felsőház tagjai csodálkozni, ha egyesek talán beszédem elején még csodálkoztak is azon, hogy a magam részéről miért kérem mindenképpen a törvényjavaslat eredeti szövegében való elfogadását. (Élénk éljenzés és taps.) Nem kívántam sem a képviselőházat, sem a felsőházat alkotmányos kötelességének teljesítésében gátolni. Ezért tartózkodtam attól, hogy a vitát a képviselőházban korlátozzam, vagy mértéken felül siettessem. Ezért bocsátkoztam tárgyalásokba a felsőház mélyen t. tagjaival módosítások felett, amelyeknek helyénvalóságát már eleve nem ismertem el. Hangsúlyozom, hogy a bizottság által kiküldött albizottság módosításai távolról sem a kormány módosításai és nem is a kormány közbenjöttével jöttek létre úgy, hogy mi ezeket örömmel láttuk, vagy helyeseltük volna. Mindazonáltal a kormány, amennyiben a felsőház az albizottság módosításait elfogadná, hajlandó ezek tekintetében a képviselőház és a felsőház között közvetíteni. Csak abban tettünk különbséget, hogy megmondottuk, hogy egyes módosításokban a közvetítésre hajlandók vagyunk, de több módosításra ezt a közvetítést sem ajánlhatjuk fel. Illetőleg nem is használhatnám ezt az »ajánlhatjuk fel« kifejezést, mert igazán nem volt semmi ajánlási szándékom, vagy kívánságom. Több módosításra nem vállalhatjuk ezt a közvetítést és ez a maximum, a maximális kompromisszum, amit tehetünk.

Azt is nem egyszer megmondottam, hogy ez a törvényjavaslat s ennek törvényerőre emelése, ez az egész procedúra fájdalmas operáció. Érzem, tudom, hogy fájdalmas egyes, velünk az élet különböző terén együttműködő emberekkel szemben, de a nemzet magasabb létérdeke, a nemzet karakterének megóvása, különösen azokban a rétegeiben, amelyeket a nemzet mint vezető rétegeket magából kitermel, immanensen szükségessé teszi ebben a tizenkettedik órában, (Úgy van! Úgy van!) egy ilyen törvényjavaslat megszavazását. Ismétlem, megmondottam azt, hogy nem gyűlöletből és hasonló érzésekből származik ez a törvényjavaslat s Magyarországon ilyen törvényjavaslatot nem kísérnek és nem is fognak soha a törvényes formákon túlmenő jelenségek kísérni.

Mindazok alapján, amiket elmondottam, – és teljes tudatában annak, hogy a felsőház tagjainak egy igen nagy része a törvényjavaslatot módosítani szeretné; tudatában annak is, hogy sokan bensőjükben távolról sem elégszenek meg azokkal a módosításokkal, amelyeket a javaslat tartalmaz, – éppen ezért hangsúlyozva azt, hogy a magam részéről szívesen közvetítek ezek tekintetében – de ismétlem, hogy mindazokból, amiket elmondottam, világosan következik, hogy többet nem tehetek, mert megmondottam, hogy egyéni felfogásommal és meggyőződésemmel ellenkezik. Ennek következtében én mégis azt kérem a mélyen t, Felsőháztól, hogy átgondolva azokat, amiket kifejtettem s átgondolva annak a szükségességét, hogy itt egy határozott és tétovázás nélküli lépést tegyünk, méltóztassék a törvényjavaslatot még egyszer komolyan átgondolva, eredeti szövegében elfogadni. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps.)