A nagy állami ünnepeknek az volna a funkciójuk, hogy erősítsék a nemzeti identitást, hogy átélhessük, magunkénak tekinthessük országunk felemelő, sorsfordító pillanatait.

Az átpolitizáltság csak az egyik oka, hogy egyre inkább elhidegülünk ezektől az ünnepektől, posztmodern korunkban nehéz közel kerülni a szoborba vésett történelmi hősökhöz. Ám az elmúlt évek teremtek néhány olyan ünnepet, melyeken nincsenek beszédek, nincs politika, melyeket nem lehet kisajátítani, és nem is lehet kirekeszteni senkit. A Múzeumok Éjszakáján vagy a Magyar Dal Napján százezrek lepik el a magyar városokat, hogy megfürödjenek nemzeti kultúránkban. Mi a titka ezeknek a rendezvényeknek? Talán a magától értetődő demokratizmus, hogy nem akar fenemód ünnepélyes lenni, nem emelvényről, fölényesen közelít az emberekhez. Úgy kínálja a kultúrát, mint a mindennapi kenyeret. Persze hozzáigazítva a XXI. századi befogadói igényekhez, szenzációkat, kivételes alkalmat ígér, normaszegést. Ilyen ünnep lesz a mostani hét végén is: a Kulturális Örökség Napja. Az ötlet egyszerű, az év egy napján kinyílnak azok az épületek, melyek az év többi napján nem vagy csak korlátozottan látogathatók. Nemcsak pöffeszkedő historikus minisztériumok, szecessziós paloták vonzzák a népet, hanem megnyílnak az ipari műemlékek is, a villamosremízek, trafó házak, erőművek, megmutatva a szépség és história sokszínűségét. Évről évre nézem és állom a hosszú sorokat, melyek például a Nemzeti Bank, a Sándor-palota előtt kígyóznak ezen a napon, és azt gondolom, nemcsak a kíváncsiság hajtja az embereket, hogy bekukkantsanak a köztársasági elnök dolgozószobájába vagy a pénz birodalmába, hanem el akarják foglalni, ha csak két napra is, azt a valamit, amit nemzeti kulturális örökségnek nevezünk. Elfoglalni s egy darabot hazavinni belőle. Egy cseppnyi nemzeti büszkeséget.

népszava online