A Vörös Hadsereg és a civilek találkozásáról a személyes visszaemlékezések épp olyan fontosak, mint a történészi munkák, mert egyre kevesebben élnek már közöttünk, akik még el tudnák mondani mi, hogyan történt akkor.

Közülük egy orvost, aki még viszonylag ép bőrrel megúszta a kalandot, annak idején a háború sodort megyénkbe. Az ő emlékeit szedtük most csokorba.

Amikor az oroszok megközelítették a lakhelyét, régi kártyapartnerével, a helyi uradalom gazdatisztjével a távozás mellett döntöttek. A gazdatiszt a Prónay-különítmény egykori katonájaként jobbnak látta elkerülni a várható bonyodalmakat, őt pedig az előző háborúban Szibériát járt bátyjának élményei intették óvatosságra. Egy honvédségi teherautóra rakták a helyi kórház amerikai tulajdonú felszerelését, meg az uradalom műkincseit és Pestnek vették az irányt, ahol elváltak útjaik. Elszámoltak a rakományukkal, barátja tovább indult nyugat felé, ő pedig Bárczy főpolgármester felhívására orvosi szolgálatra jelentkezett.

Az 1944 decemberében bezáruló ostromgyűrű már az egyik budai kórházban érte. Itt élte át a székesfőváros hét hétig tartó ostromát, ahol a város elestéig végig szenvedő részese volt Budapest kíméletlen lövetésének és bombázásának. Élő oroszt már csak a kapitulációt követően látott. A főváros polgárai, ha igazak a visszaemlékezések, először szinte humoros módon kerültek személyes kapcsolatba a Vörös Hadsereggel. A városban majdnem végig működtek a közszolgáltatások, így eshetett meg az a fura történet, hogy a Fogaskerekű végállomásán leszálló gyanútlan utasok szaladtak bele egy túlzottan messze jutott orosz járőrbe. A kölcsönös meglepetés után hamarosan mindenki ment útjára, a civilek reszkető inakkal, a szovjet harcosok pedig a hirtelenjében összeszedett órákkal és egyéb értékekkel zsebükben, érzékeltetve a nem túl távoli jövőt.

Mialatt az egyre erősödő bombázás és ágyúzás romtengerré változtatta a várost, a kórház személyzete szűkös eszközeivel megállás nélkül igyekezett ellátni a tömegével érkező sebesült katonákat és civileket. Ugyanis sem, a bomba sem a gránát nem tett különbséget köztük, igaz az utánuk érkező gyalogság sem mindig. Igaz, néha itt is történtek csodák. Az egyik ház falába csapódó akna keresztülszállt a szobán, az ott alvó kisgyerekeknek haja szála sem görbült, majd a szemközti falat kiütve a túlfélen robbant, csupán némi ijedelmet hagyva maga után.

Azt hamar megtanulták, hogy ha hallják az érkező bomba fütyülését, akkor nincs igazán gond, távolabb ér majd földet a pusztító küldemény. Akkor volt baj, ha pont feléjük tartott az áldás, mert olyan csendben jött, hogy megijedni sem tudtak. Élete egyik legnyomasztóbb élményét is egy ilyen találat okozta. A keze alatt szolgált öt fiatal és életvidám ápolónő, akik a lelküket is kitették a sebesültekért. Amikor egy hosszabb légiriadó alatt éppen lent voltak az óvóhelyen egyiküknek esszébe jutott, hogy a konyhán ott áll kondérokban a kész bableves, amivel a várakozás ideje alatt meg tudnák etetni a pincébe húzódott éhes embereket. Legott elindultak érte, s a lent maradók ezután már csak egy tompa dörejt hallottak. Amint az orvos fölrohant a felszínre, ott találta az udvaron mind az ötöt holtan. A szomszéd udvarra esett bomba légnyomása végzett velük. Örökké elkísérte álmaiban az az öt fiatal, mozdulatlanná merevedett arc. Ha a halál esetében egyáltalán lehet szerencséről beszélni, talán nekik annyi volt, hogy nem szenvedtek. Mert a városban szolgáló német ápolónők közül az ostrom után élő embert nem lehetett találni, csak néhány meggyalázott holttest adott hírt róluk.

A Vörös Hadsereg bevonulását is a műtőben érte meg, ahonnan rövid úton kirakták őket. A saját katonáikat ellátó szovjet sebészek léptek a helyükre, kiknek működését sokáig figyelemmel kísérhette a műtővel szemben levő szobájából. Rendszeresen az ablakon dobálták ki az udvarra a levágott testrészeket, idővel megszokta, hogy hol egy kar, hol egy láb szeli át a levegőt. Mentségükre legyen mondva, fej nem volt közöttük. Később aztán orvosként sikerült kapcsolatba kerülni a messziről jött kollégákkal, akik általában kiváló szakemberek voltak, csak a kezelési módszereik tértek el néha a nálunk megszokottól. Például saját bevallásuk szerint volt, hogy géppisztollyal is kezelték a hadseregükben tomboló nemi betegségeket. Ettől függetlenül nagyon megörültek, amikor megtudták, hogy bőr és nemi szakorvos, azonnal bevonták a munkába, sőt szép pecsétes papírt is kapott arról, hogy a Vörös Hadseregnek szolgálatot teljesítő orvosként védelmet biztosítanak számára. Ez a kétnyelvű bumázska nagyon jó szolgálatot tett a továbbiakban, ugyanis az orosz járőrök tömegével fogdosták össze az embereket a rommá lőtt főváros utcáin. A férfiakat vagy közmunkára vitték, ahonnan több-kevesebb szerencsével még haza lehetett kerülni, vagy hadifogolyként nyelték el őket a lágerek. Sztálinnak csak úgy tudták megmagyarázni Budapest elhúzódó ostromát, hogy jóval nagyobb létszámú védőt hazudtak a valóságosnál, amihez több hadifogoly is járt, mint amennyi volt. Így aztán ment kifelé postás, rendőr, vasutas, s ha az egyenruhások elfogytak, akkor válogatás nélkül civileket is hozzácsaptak a transzportokhoz. A nőkről nem beszélve, akiknél a „kicsi robot”, meg a „krumplipuc” általában egészen mást jelentett.

Ha túlélte a szerencsétlen, akkor is mélyen hallgatott róla. Az elhurcolást a zsebében őrzött papírral ugyan elkerülte az orvos, sőt ennek védelmében el tudta látni a civil rászorulókat is, de a kirablást végül csak nem úszta meg. Egy esti járőr szabadította meg minden személyes tárgyától, olyan alapos kutatással, hogy még a családi ékszereit is megemelték, nincs-e alájuk rejtve valami. Az oroszok ugyanis mindent összeszedtek, ami fogható volt, gyakran még azt is, ami nem. Nem sokan tudják, de a

Parlament egyik jókora bronzoroszlánja is csak háború utáni másolat, mert az eredeti még most is szovjet fogságban van. Másnap aztán panaszra ment az orosz nacsalnyikhoz, aki a helyszín és az időpont tisztázása után két nap múlva újra hívatta. Előtte ott sorakozott az asztalon mindene, kivéve a gyűrűjét, ami valószínűleg a jutalék szerepét tölthette be az intézkedés során. Miután sűrű köszönetek közepette elpakolt, a járőr felőli tudakozódására csak egy kézlegyintéssel kísért kurta választ kapott: Szibir!

Egyik kollégája még talán nála is furább módon járt. Túl jónak látszó kabátját segítette le róla egy katona, agyonhasznált köpenyét hagyva cserébe, s a meglepetés akkor jött, amikor az üzlet végén a kárvallott fázósan bedugta a kezét a köpeny zsebébe, ami tele volt aranyórával. A Vörös Hadsereg érdeklődése a számukra ritka tárgyak, különösen az órák iránt néha fura helyzetet szült, megmozgatva az elpusztíthatatlan pesti humort is. Közismert volt a rajta sorakozó órákon a kabátujjat hónaljig húzó mozdulattal időt néző orosz katona, de számos más viccet is elengedtek a rovásukra. Az egyik szerint Iván bevitt egy faliórát az óráshoz, hogy csináljon belőle két zsebórát, a maradék az övé, a másik meg nem tudta, hogy a szerkezetet órát néha fel is kell húzni. Amikor megállt vitte a legközelebbi óráshoz, s ő persze kinyitotta a hátulját. Ekkor kiesett belőle egy döglött légy, amiről a katona rögtön megállapította a baj okát: „masiniszta kaput!”

Hasonló élénk érdeklődést tanúsítottak az alkohol iránt is, mindent felkutattak érte. A feltört pincék, raktárak pillanatok alatt megváltak megmaradt készleteiktől, de habozás nélkül leitták a szeszt az iskolai szertárak döglött kígyóiról, békáiról, vagy a kórházak spirituszban eltett érdekesebb eseteiről is.

A szovjet hadsereg nemi betegeinek istápolása is szült fura helyzetet az orvos számára. Pácienseitől honoráriumként élelmet kért, s mivel kórházi szobájában nem akart semmit őrizni megadta a városban lakó édesanyja címét, hogy oda vigyék a neki szánt adományokat. Ő maga néhány hét múlva jutott csak haza, ahol nem mindennapi látvány fogadta. A mamát rendkívül bosszús arccal az előszobában találta egy széken ülve, s amint belépett az ajtón azonnal panaszáradat zúdult rá: „Kisfiam! Ha van valami kapcsolatod az oroszokkal, mondd meg nekik, hogy ne egy szegény özvegyasszony kis lakását használják raktárnak, mert már be sem tudok lépni a szobába!” Ahol ekkorra a mennyezetig állt zsákokban a betegei által odahordott élelem.

Idővel aztán úgy döntött, hogy hazatér eredeti szolgálati helyére, ahol több meglepetés várta. Azon túl, hogy közben a lakását tisztára pucolták az oroszok nyomán csak honi kozákoknak nevezett helybéli fosztogatók, más kellemetlenségei is támadtak. Állásvesztésre ítélték és lakhelyéről is kiebrudalták, azzal az indokkal, hogy megfosztotta a Vörös Hadsereget az őt jogosan megillető hadizsákmánytól. Így értelmezték azt, hogy amerikai, vagyis az oroszokkal szövetséges állam tulajdonában levő műszereket elvitte és visszaszolgáltatta a gazdájának. Így került munkát keresve megyénkbe, ahol hátralévő életét leélte.

Budapesti emlékei még egyszer köszöntek vissza életében, a forradalom idején. A bevonuló orosz tankok egyik parancsnoka üdvözölte őt túláradó jókedvvel, felismerve benne azt az orvost, aki annak idején megszabadította kínzó nemi betegségétől. Alig tudta elhárítani a túláradó, de nem különösebben megtisztelő barátságot magától.

(szoljon)