Továbbra sincs év, hogy a Quart tudósítói kihagynák a Katowice melletti Off fesztivált, ahol ugyan pont bulizni továbbra sem lehet, a felhozatal viszont megint csak több mint irigylésre méltó, az óriásvaginából kimászó Flaming Lipstől kezdve a legaktuálisabb blogkedvencekig.

A hagyományosan pár nappal a Sziget előtt megrendezett katowicei Off fesztivált nagyon szeretjük, jártunk már ott két éve és tavaly is; akkor a rendezvény tőlünk a Hülye Szabályok Fesztiválja címet érdemelte ki, a szervezők alapkoncepciója pedig az elmúlt egy évben mit sem változott. Azaz idén is mindent elkövettek annak érdekében, hogy színvonalas programmal kedveskedjenek az érdeklődő zenebarátoknak, illetve azért, hogy ennek ellenére tényleg pokolian érezhessük magunkat ebben a három napban. Kicsit bővebben: ezúttal is fellépett tehát legalább egy Élő Legenda (ez idén a Fall együttes volt), számos, a saját műfaján belül (vagy akár azon túl is) évek óta jegyzett, beérkezett középkorú, illetve egy szekérderéknyi, az internetezők szerint épp fontosnak, izgalmasnak gondolt friss formáció, sőt mi több, idénre egy valódi sztárzenekar is jutott, a környéken ritkán koncertező Flaming Lips személyében. Irigylésre méltó felhozatal tehát, kiváltképp innen, Kelet-Európából nézve, a tizedik Faithless koncert után (előtt). Nekünk pedig marad a sovány elégtétel, miszerint - ha már a színvonalas könnyűzenéhez nem is konyítunk - azért a sótlan polákokkal ellentétben Bulizni legalább tudunk. A hagyományoknak megfelelően így ezúttal sem lehetet bort, valamint égetett szeszesitalokat kapni (illetve fogyasztani) a fesztivál területén, sört is csak a szigorúan ellenőrzött és gettósított kocsmarészen, távol a koncertektől, részegeket, vagy legalább magukat felhőtlenül jól érző fiatalokat tehát ritkán látni, a közönség zárt rendben, szótlanul vonul egyik színpadtól a másikig. A fesztiválszemélyzet még magyar szemmel is elképesztően modortalan, a kempingben nagyjából 1500 emberre jut 15 zuhanyzó, ugyanitt a kávéhoz való forró vizet egy darab öregasszony készíti, egy közepes nagyságú lábasban. És hogy miért érte meg mégis a koncertek közti rövid szüneteket kihasználva, gyakran esőben-hidegben kirohangálni a parkolóba töményért és fehérborért, újra és újra kitéve magunkat a biztonságiak zaklatásának? Az alábbiakból világosan kiderül.

A Toro Y Moi koncertre menet már világos lett, hogy a szervezők nincsenek teljesen tisztában a közönség igényeivel, amikor a fellépőknek színpadot és időpontot választottak. A nem túl nagy és levegőtlen Trójka Offensywa sátorba hipszter headlinereket tettek, ami azt jelentette, hogy faltól falig állt a tömeg, bejutni lehetetlen volt a ki-be sétáló nézőktől és mivel délután még nem igazán volt kihívója a fesztiválon Chaz Bundwicknak és zenekarának, az egész OFF nézőközönsége a Trójkában vagy körülötte álldogált. Nekünk csak kint sikerült helyet találni, de lábujjhegyről lehettt látni, hogy Bundwick ugyanazzal a szettel jött, mint a Creepy Teepee fesztiválra, bár a véleményünk nem volt annyira lesújtó róla, a hangszeresített chillwave működött a fűben ülve, még ha a zenekarból alig is láttunk valamit. Bundwicknak annyi anyaga volt már a Causers Of This album előtt is, hogy nehéz volt megmondani, játszott-e bármi újat, mindenesetre a nagylemezből bőven kaptunk. B (KD)

A Horrors világosban játszott a nagyszínpadon, nem tudom, hogy a helyszín vagy a modoruk miatt, de totális kudarc volt a koncert. Lényegében a Primary Colours albumot játszották kicsit megvariált sorrenddel és a Do You Remember kivételével, a Strange House-ról viszont semmit. Érthető, ha egy ekkora váltáson átesett zenekar inkább hagyja a francba az előző stílusát, de ahogy a többi fellépésük setlistjeit böngésztem, igenis elő szokták adni a Sheena Is A Parasite-ot, általában ráadásként, klubokban és nem fesztiválfellépéseken. Nem mintha azt vártam volna, tökéletesen beértem volna a szétcsúszós krautrock és shoegaze számaikkal, ha azok nem szólnak laposan, érdektelenül, a végtelenségig széthúzva. A beleszarós attitűd lehetne a show része is, de amikor Faris Badwan énekes csak céltalanul kóvályog a színpadon, néha nekidől az erősítőknek vagy amikor lepasszolja a mikrofont, csak hogy ne neki kelljen fognia, az az igazi tohonya prosztó viselkedés. C- (KD) 

Nem voltam ott tavaly Sopronban az Art Brut-koncerten, de pontosan így képzeltem el, pontosan úgy, ahogy a koncertbeszámolóban van. Minden igaz, amit a kolléga írt. Valószínűleg a setlist és a performansz maga ugyanaz is volt, azzal a különbséggel, hogy Lengyelországban Eddie Argos flancos inget viselt és nem pólót, valamint hogy a közönségsétával kilencpercesre duzzasztott Modern Art közben a frontember előttem állt meg és nekem mondta a sztoriját. Enélkül is simán A+, amit még a zuhogó eső sem volt képes csorbítani. (KD)

Az A Place To Bury Strangersről szóló legenda, miszerint ők New York leghangosabb zenekara, abszolút találó. A goth rock, shoegaze és noise keverékéből álló zenéjük már lemezen is olyan, mintha valaki célzottan akarná szétcibálni a fülünket és kiolvasztani az agyunkat, de koncerten még súlyosabb és még kétségbeejtőbb az a hangzavar. De egyáltalán nem rossz, a második számra már olyan a zaj, mint egy puha dunyha, mozogni sem lehet alatta, sőt, hallani sem igazán, csak ott van és körbevesz. A probléma csak az volt, hogy a Place To Bury Strangers annyira nem volt változatos, hogy értelme legyen kivárni az egy órát, ameddig a koncert tartott, tényleg pár dörgedelmes dal után világos, hogy mit akarnak és hogyan fogják elérni. Harminc percig néztük, és ahogy végigsétáltunk a fesztiválon a maradék idő alatt, nem volt olyan pont, ahol nem lehetett hallani. B- (KD)

A Tindersticks pontban 0:00-kor, a nagyszínpadon kezdődő fellépésére esünk be, szó szerint; a nottinghami zenekar műsora talán nem a legideálisabb fesztiválindító, így hirtelen pedig nem is olyan egyszerű bekapcsolódni ebbe fenséges, gazdagon hangszerelt, lassan hömpölygő, mégis intim hangulatú melankopopba. De végső soron az Off sem egy átlagos fesztivál, szóval hamar mégis egymásra hangolódunk, én és a lehunyt szemmel, komor arccal, mélységesen szomorú baritonján éneklő (a számok közti szünetekben azonban felszabadult és barátságos) Stuart Staple – még ha ő erről esetleg nem is tud. Noha a koncert első negyedében inkább azon gondolkodom, hogy mégis inkább fel kellett volna állítani azt a rohadt sátrat, mielőtt leszakad az ég, később mindinkább magával ragad ezeknek az elegáns, középkorú angol uraknak sokszor lehetetlenül halk és finom, ízlésesen szomorkás, pompásan megszólaló kamarapopja. A Tindersticks zenéje a látszat ellenére nem deprimáló, inkább csak csendesen tűnődő, sőt, sokszor kimondottan felemelő, és még akkor is úgy tűnik, mintha kizárólag lassan ringató balladákat játszana az együttes, mikor a dobos épp szétdobolja a számot és zúgnak az elektromos gitárok. Amit pedig már a lemezek alapján is gyanítottam, az koncerten még inkább egyértelműnek látszik; mégpedig az, hogy a Tindersticks legnyilvánvalóbb előképe nem is a sokat emlegetett Nick Cave, hanem inkább az – egyébként az ő árnyékából kitörni soha nem tudó – ugyancsak ausztrál Triffids. Ugyanaz a furcsa, nem egészen evilági, vallásos emelkedettség és ugyanaz a sokszor özönvíz előtti, vagy épp popzenén kívüli műfajokból összerakott, régimódi, mégis időtelen popzene, sőt, még Staple és David McComb orgánuma is hasonló. Ha nem tartanám túlzásnak egy nagyszínpados fesztiválfellépéssel kapcsolatban használni az istentisztelet szót, most egész biztosan leírnám. A- (SZSZCS)

A nagyszínpad mögötti kisebb sátorban játszó Trans Am tagjai elsőre rokonszenves, metroszexuális fiatalembereknek tűnnek, a gitáron és szintin is játszó frontember pedig egyenesen Right Said Frednek öltözött, amiért rögtön a szívünkbe zárjuk. Aztán hamar kiderül, hogy ezen kívül a triónak sajnos csak egy trükkje van és az is a legrosszabb fajtából; a műsor ugyanis a "nézz ide, tiszta őrültek vagyunk, ám közben remekül játszunk hangszereinken!" című mutatványra épül. Szögletes szinti- ill. gitárriffekre és mechanikus dobokra felhúzott matekrock szól, idegborzoló (őrült!) szintihangokkal, vagy ún. meglepő (őrült!) váltásokkal, de közben pedig végig arra van kifuttatva a produkció, hogy a; a dobos milyen nagyszerűen elboldogul akár a bonyolultabb ritmusképletekkel is b; a többiek közben mennyire fantasztikus szólókat játszanak billentyűn, gitáron, vagy akár mindkettőn egyszerre, néha jazzesen, máskor progosan, de leginkább rém unalmasan. Dalok, mondanom sem kell, persze nincsenek, csak ez az elhülyéskedett hangszerbemutató, meg néha valami vicces (őrült!) vokóderes ének.C (SZSZCS) 

A Wu-Tang Clan tagként és szólóművészként is ismert Raekwon (interjú itt) már javában nyomja (háta mögött egy dj-vel) mikor megérkezünk a kisebbik szabadtéri színpadhoz; épp ott tartunk, hogy "Wu-Tang Clan ain't nothing to fuck with", szóval nem nehéz felvenni a fonalat, és a produkció később sem ül le, egy pillanatra sem. A nézőközönség 99%-val ellentétben Raekwon teljesen néger és majdnem teljesen részeg, ez a két dolog pedig alapvetően meghatározza az előadást. Dalok itt sem nagyon vannak, hanem inkább csak szkeccsek, mozaikszerűen összeálló – mellesleg őrült dögösen szóló - zenei betétek, amiket a melegítőfelsős és nagyon vidám frontember végeérhetetlen szövegelése és szuggesztív színpadi karaktere köt össze. Raekwon igazán szórakoztató stand-up komikus, lehetetlen rá nem odafigyelni, akár épp Komoly Üzenetet közvetít, akár ha csak nonszensz marhaságokat hord össze, például arról, hogy nagyon kell pisilnie (a koncert egy dramaturgiailag fontos pontján tényleg ki is megy vécére). A zenei alapok legtöbbször a célirányos bólogatásra vannak kihegyezve, máskor pedig szabálytalanul meg-megtörik a ritmus, vagy épp elindul valami soul-os betét, amire a Raekwon ráénekel, persze hamisan, de nagy szívvel. Ha meg az ember elunja egy-egy pillanatra a műsort, akkor lehet figyelni az egészen mulatságos mozgáskultúrát bemutató, hófehér, de annál lelkesebb lengyel fiatalokat, illetve pár perc múlva már önfeledten csatlakozni hozzájuk. B+ (SZSZCS) 

Az Archie Bronson Outfitet egyszer már elcsíptem koncerten; úgy nagyjából négy éve, a szellősen megtöltött Trafó Bár Tangóban játszott a trió, de mitagadás, alig emlékszem valamire az egészből. A zenekar nem sokkal korábban szerződött az épp sikerei csúcsán (Arctic Monkeys, emlékszünk) trónoló Domino recordshoz, és teljesen megmagyarázhatatlannak tűnt, hogy mit is akar pontosan egy ilyen semmilyen rockzenekartól a szuperdivatos lemezkiadó. Bár ez a fesztiválfellépés pont annyival jobb (vagy legalábbis hatásosabb), mint amennyivel egy rendesen megszólaló nagyszínpad többet tud egy kis pinceklubnál, az ABO-rockzenéje, azon kívül, hogy tényleg elég hangos és erőteljes, nem sok izgalommal szolgál. A zene elhangolt, zajos blues-riffekre és kántáló énekre épül, túlhúzott (vagy annak tűnő), középtempós dalokkal, és nem akad se egy emlékezetes refrén, se valami váratlanul húzás, vagy akárcsak valami bazári zajongás, ami kibillentené a műsort ebből az álmosító alaptónusból. A színpadra sem igen érdemes nézni, hisz a tagok, bár úgy öltöztek, mintha egy "Kamionosok, kurvák és tuaregek" buliba készülnének, ezzel le is tudták rockzenekari feladataikat, és így inkább csak elnézéskérően ácsorognak, a billentyűs pedig kimondottan igyekszik úgy viselkedni, mintha ott sem lenne. Mondjuk nem csodálom. C- (SZSZCS) 

Az ezzel párhuzamosan zajló (nem varázslat: oda-vissza járkálok a két koncerthelyszín között) német Mouse On Marst ugyancsak láttam már élőben, még 2002-ben, a szépemlékű X-Peripheria fesztiválon. Már akkor is feltűnt, hogy a duó kidolgozott, játékos kísérleti-pop-elektronikája mennyire nem (vagy inkább mennyire másként-) működik élőben, mint lemezen. Ami koncertre marad belőle, az elég egynemű elektronikus tánczene, a keverőpult mögött hülyén ugráló két taggal, a dalok és a bennük összezsúfolt ötletek helyett pusztán ütemekkel és ritmusképletekkel, kiállásokkal, felpörgetésekkel, meg szirénázó effektekkel, ami most, este-nyolc és kilenc között, világosban, még bénábban sül el, mint nyolc éve. C (SZSZCS) 

Abban majdnem biztos voltam, hogy a Tunng, meg úgy általában ez az egész, csinált marhaságnak tűnő folktronica lelepleződik egy perc alatt. Absztrakt témákat játszó, beloopolt, effektezett akusztikus gitárokat vártam, meg komoly arcú zenészeket, valami laptop mögött. Noha a zenekar eddigi összes lemezén vannak igazán kimagasló pillanatok, azt nehezen tudtam elképzelni, hogy ezzel egy órán keresztül el lehet szórakoztatni egy negyedfesztiválnyi embert, majdnem főműsoridőben. Aztán hamar kiderült, hogy szó nincs itt semmilyen folktronicáról; a Tunng élőben kifogástalan, folkos popzenét játszik, lehengerlő előadásmóddal, humorral, néha érdekes háttérzajokkal-zörejekkel, és egy minimális (vagy csak jól elrejtett) elektronikával megbolondítva. A műsor a finomabb, énekes-dalszerzős daraboktól, a visszafogottan 'kísérletezős' dalokon át egészen a mulatós/táncházas hatásmechanizmusú tömegszórakoztatásig terjed, és még ez utóbbi vonal sem kínos egyáltalán. Ma először végre a színpadra is öröm nézni: Mike Lindsay nagyszerű és rokonszenves frontember, aki megállás nélkül szökdécsel és jobbra-balra kaszál akusztikus gitárjával (ez nem olyasmi, amit folktronica koncerten várna az ember), Becky Jacobs (mellesleg Max Tundra húga) egy végtelenül cuki énekesnő, Sam Genders pedig méltósággal és ízléssel viseli a skullet-frizurát. Jellemző pillanat, mikor a – mondjuk - To Rococo Rot-típusú, repetitív, krautrockos egyhangúsággal ketyegő By Dusk They Were In The City közben Lindsay egyszer csak felvesz egy idióta napszemüveget, gitárt cserél, majd elteker egy komplett Yngwie Malmsteen szólót, nyelvöltögetéssel és kontrolládára rakott lábbal kombinálva. Kellemetlen bohóckodás is lehetne belőle, de helyette inkább a fesztivál egyik legjobb és legváratlanabb koncertélménye. A- (SZSZCS) 

A Creepy Teepee fesztivál beszámolójából volt ismerős a New York-i These Are Powers, akikről azon kívül, hogy egy ex-Liars tag az egyik feje és hogy Kutná Horában odatették magukat, semmit sem tudtam. Tíz perc után világos lett, hogy ennél jobb buli nem lesz idén a seggrázásban amúgy sem erős OFF-on. A These Are Powers egészen tavalyig zajrock együttesként működött, a 2007-es Terrific Seasons albumuk olyan, mintha színvonalas Liars B-oldalak hallgatnánk, azonban a rá következő All Aboard Future számain már megjelent az elektronika, hogy a Candyman és Anything Above Nothing mutáns táncpopjára már át is vegye a hatalmat. A koncerten semmit nem kaptunk a no wave-ből, de a popból bőven, olyan volt, mintha Timbaland, Maurice Fulton és Karen O lett volna egyszerre a színpadon (igazából Pat Noecker egy basszusgitárral, Bill Salas egy szemplerrel és Anna Barie a mikrofonnál), a csavart ütemekre dilis hangminták jöttek, a basszusfutamok a mutáns diszkó legszebb éveit idézték és az egészből áradt a művészi szabadság és a mindentakarás. Az Eksperymentalna színpad megőrült a These Are Powerstől és tényleg az övék volt a legfelszabadultabb táncos buli. A (KD) 

A Radio Dept. finom svéd popja még mindig remek, de nem vagyok meggyőzve arról, hogy a triónak erőltetnie kellene a koncertezést. A dalok lemezen nagyon jók, viszont így egybefolyt minden hang, a zenekar tagjaiból csak sziluetteket láttunk és az egész lassan annyira monoton lett, hogy a csodaszép dalok ellenére is unalomba fulladt. C (KD) 

A Dinosaur Jr-t harmadszorra látom, és mind közül messze ez a legjobb. Eleve elképesztően szól, ami igenis számít, hisz a zenekar már réges-rég nem valami lo-fi indieszenzáció, hanem korunk egyik legszürreálisabb stadionrock-zenekara. A Dinosaur Jr-t nem azért lehet szeretni, mert a Neil Young-i és egyéb rockhagyományokat beemelte a zajos, punkos-gyökerű gitárzenébe, és nem is azért, mert J Mascis a "gondolkodó ember gitárhőse", hisz eleve nem úgy fest, mint aki szokott egyáltalán gondolkodni. A lényeg inkább az, hogy elképzelni is nehéz, miszerint létezhet ennél jobb (mindenféle jelző nélküli) rockzene. A halálbiztos ritmusszekció és J Mascis könnyű kézzel játszott, a dalok tetejéről önfeledten elrugaszkodó riffjei és szólói imádnivaló kontrasztot alkotnak autistán egykedvű színpadi jelenlétével, és mindvégig hamis, nyafogós motyogásával, és ez egy így egyszerre a rock olyasfajta esszenciáját ragadja meg, illetve nyújt helyette működőképes alternatívát, hogy az egyszerűen páratlan. Nem számít, sőt, fel sem tűnik, hogy épp régi dalokat (ezek a "klasszikusok") vagy épp újakat (ezek "nem annyira jók") játszik a zenekar, egységesen erős a program, Mascis pedig a világítóan hófehér hajával és kibillenthetetlen bambaságával egészen úgy néz ki, mint egy vidéki Macbeth előadásból leszedált Vészbanya, ami a rocktörténet egyik legikonikusabb frontemberévé teszi.A (SZSZCS) 

A Notwisthez is köthető, német Lali Puna fellépése élvezetes, ráadásul itt végre van egy távol-keleti vonásokat viselő, cuki énekesnő is. A zenekar inkább a kétezres évek első felében volt aktív/népszerű, és tényleg, kicsit kedvesen régimódinak tűnnek most ezek a – fesztiválkoncerthez rockosított – elektropopos, indietronicás alapok, de mondom, összességében élvezetes a műsor, csak a koncert után tíz perccel már nem emlékszem az egészből semmire. B- (SZSZCS)

A hajnalban fellépő kortárs ambient-komponista, William Basinski (nagyon fontos lemeze által ihletett, kimerítő, magyar nyelvű tanulmány itt olvasható) nevéhez méltóan lengyelesen szikár, szőke, középkorú férfi, aki egy asztal mögött áll és szalagokat játszik valami analóg gépről, ami mellesleg nagyon jól néz ki. Az általa előállított statikus zaj az egyik pillanatban még egészen rémületes, a másikban kellemesen álmosító, máskor pedig megrázóan szép; még úgy is, hogy az egész mindeközben gyakorlatilag egy jottányit sem változik. Egyáltalán nem bánom, hogy a végén hosszú-hosszú percekre elalszom, a végén pedig arra kelek, hogy a közönség tapsol és fütyül, Basinski pedig hajlong és csókokat dobál, mintha ő lenne Tommy Lee, ami egy komoly, kortárs ambient-komponistának is nagyon jól tud állni. B+ (SZSZCS)

Gondban vagyok a Pulled Apart By Horses értékelésével, mert ha bírnám ezt a zenét, amit ők játszanak (sikítozós, agresszív matekrock), akkor a koncert is tetszett volna, mert beleadtak mindent, energikusak voltak, viccesek, tudtak mit kezdeni az ilyesmi koncertek kliséivel és a napfényes délutáni szabadtéri színpaddal. Csak én nem tudtam velük mit kezdeni, legyen egy B-mondjuk, mert egy percig sem gondoltam ugyan, hogy otthagyom az egészet, de azt végképp nem, hogy meg szeretném hallgatni az albumukat. (KD)

A szervezők akkor sem voltak a helyzet magaslatán, amikor a Tallest Man On Earth számára választottak színpadot. Habár a kis tér jót tesz a folk-, és country-hatásokat mutató svéd trubadúrnak, most a kísérleti sátron kívülre szorultunk, legalább annyi emberrel együtt, mint amennyinek bejutnia sikerült. Így legalább Kristian Matsson hangjára tudtunk figyelni és bőven megérte, mert hátborzongatóan szép. Amikor néha sikerült belesni, mindig újra és újra meglepődtünk, hogy Matsson nem egy vénember, hanem egy kábé velem egykorú, jóképű srác. Aki úgy döntött, hogy a korai Bob Dylan stílusában fog dalokat énekelni. Jól is tette egyébként, az a pár száz ember, aki ott volt, az nem a lengyel iparváros füvén érezhette magát, hanem egy poros verandán valahol messze. A koncertet lezáró King Of Spain pedig magában is elég libabőröztető, de amikor Matssonnak kontaktos lett az erősítője, olyan érzésünk lehetett, mintha tényleg egy régről és messziről jött ember játszik. B+ (KD) 

A zenebohóc egy rettenetesen béna kifejezés, de a norvég Casiokids tagjaira ez illik a legjobban. A leginkább skandináv Hot Chipként titulálható banda ugyanis láthatólag jól érezte magát a színpadon, a tagok különböző vicces hangszerekkel (ananász alakú csörgődob, ősrégi Casio szintetizátorok) hülyültek, néha helyet cseréltek, a gitáros elment szintizni, a dobos énekelt, a szintis hátrament dobolni, és így tovább. Ez lehetett volna idegesítő is, de nem volt, mert a Casiokids nagyon jó elektropop-dalokat ad elő, igaz, norvégul, de egyrészt nem kell beszélni a nyelvet, hogy élvezzük a popzenét, másrészt pedig a rengeteg szám feszes instrumentális darab volt. Amikor a záró Fot I Hose közben megkérték a közönséget, hogy sikítson hatalmasat, akkor még lehetett gondolkozni az egész modorosságán, de amikor a számot a felvett sikításból felvett, szintin előadott szólóval zárták, akkor már kétség sem fért hozzá, hogy halálosan komolyan diliznek. Nem csoda, hogy a Flaming Lips koncerten, a színpadkép részeként láttuk őket viszont. A- (KD) 

A Dum Dum Girlsszel vajon foglalkozna-e bárki is, ha nem ez a négy dögös csaj játszaná ezeket a kedves, maszatos dalokat? Az biztos, hogy a Trójka sátor összes férfiszeme a színpadra meredt, amint felment a zenekar és csak akkor fordultak az unatkozó lányismerőseik felé, amikor levonultak. A kettő között pedig remek koncertet adtak, lement az I Will Be nagy része, ráadásnak pedig a német nyelvű Oh Mein M. A főcsaj Dee Dee még mindig iszapbirkózik a német szavakkal, de közben legalább nagyon cuki. B+ (KD) 

A Bear In Heaven már a nagylemez alapján is az egyik legtehetségesebbnek tűnt a megannyi apró MGMT-utód közül, a szinti-basszusgitár-dob felállású, vicces bajuszokat viselő trió pedig élőben sem okoz csalódást. Igaz, a zenekarnak egyelőre kevés instant slágere van (most is csak a Lovesick Teenagerst ismerem fel), cserébe viszont markáns és erőteljes a megszólalás, a progresszív-hangfestő szintikkel, a monoton, robotikus ritmusszekcióval és John Philipot magas hangon kántált bizarr énekbeszédével; összességében egy kevésbé kriptaszagú, és kevésbé rockos, 'korszerűbb' Clinic is eszünkbe juthat a produkcióról, ami pusztán a lemez ismeretében nem tűnt ilyen egyértelmű párhuzamnak. A zenekar egyébként borzasztóan meg van hatva (és lepődve) attól, hogy ilyen sokan eljöttek a koncertre; nem csoda, izgalmas dolog lehet menő blogzenekarként hirtelen szembesülni a közönségünkkel. B+ (SZSZCS)

A Damon and Naomit a Galaxie 500 feloszlása után alapította a dobos Damon Krukowski és a basszusgitáros Naomi Yang. Őket is ritkán lehet látni a környéken, hozzánk legközelebb három éve jutottak, akkor Bécsben adtak koncertet, a japán Ghost zenekar gitárosával, Michio Kuriharával. Utóbbi most nincs, sőt, a lemezek változatosan hangszerelt, melankolikus popzenéjét tényleg a végletekig lecsupaszítva prezentálja a duó; Damon énekel (sokat) és elektroakusztikus gitáron játszik, Naomi pedig szintén énekel (keveset) valamint billentyűzik, ennyi és nem több. Így ezeknek a csendes, minden látszólagos rezignáltságuk ellenére is reménnyel teli, sokszor szívbemarkolóan szép daloknak pusztán magukban kell megállniuk, ami egy fesztiválon akár rosszul is elsülhetne, de az életmű szerencsére van olyan erős, hogy egy fülledt sátorban is működjön a dolog. A kicsit felesleges Tim Buckley-feldolgozás (Songs To The Siren) után a duó sorra játssza az anyazenekar, a kamarapop illetve az egyszálgitáros folktrubadúrok világa által egyaránt meghatározott dalait, ki tudja miért, de különös tekintettel a The Wondrous World... című lemezre. Naomi egyébként alig öregedett, a maga módján még mindig nagyon bájos, Damon pedig egészen Art Garfunkel-szerűvé kopaszodott, és folyamatosan a verseskötetét reklámozza, hogy ezzel is még tökéletesebb legyen ez az imádnivaló anti-fesztiválélmény. A- (SZSZCS) 

Bár a dán Raveonettes a 2007-es Lust, Lust, Lust album óta szépen-lassan eljelentéktelenedett, azért Sharin Foo és Sun Rose Wagner zenekarától nem lehet elvitatni, hogy még mindig képes – legalábbis a saját, erősen behatárolt keretei között – működőképes, jó popszámokat írni, vagy legalábbis a végsőkig kiaknázni egy egyszerű, de hatásos formulát, és ez alighanem a jövőben is így marad. A duó és a köré szerveződött együttes az elsők között hozta vissza a köztudatba az ötvenes-hatvanas évek popzenei örökségét csikorgó-gerjedő gitárokkal kombináló indierockot, két megjegyezhető és kúl (a szó hűvös és távolságtartó értelmében is) frontemberrel, és hideglelős, kicsit egyforma, de máig vállalható popslágerekkel. A koncert pedig pont olyan, amit ennek fényében várni lehetett; erős best-of műsor, néhány töltelékszámmal, néha egészen brutálisan gerjedő-csikorgó gitárok, alulfogalmazott hangszerelés valamint két hűvös és távolságtartó frontember. A Raveonettes-ben nincs és soha nem volt annyi potenciál, hogy képes legyen kitörni az erős másodvonalból, de egy olyan koncertzenekar, amit bármikor érdemes megnézni. B (SZSZCS) 

A Raveonettes és a Very Best egy időben kezdődött, azóta verem a fejem a falba, hogy először az elsőre mentem és csak utána mentem át a malawi őrületre. A Very Bestet koncerten úgy kell elképzelni, mint egy kedvesebb, örömtelibb Major Lazer-fellépést, csak míg ott Skerrit Bwoi mindenkit megdaggerelne, itt Esauék legszívesebben végigölelnék a közönséget. A bemelegítésről lemaradtam, mire odaértem már tombolt a sátor. Aztán Johann, a fehér ember a fekete boldogság mögött, feltette Michael Jacksontól a Will You Be There-t, hogy a két MC arra tegye a dolgát, akkor már tényleg nem maradt hely nagyobb mosolynak senkinek az arcán. AWarm Heart Of Africa kétszer is lement, volt közönségénekeltetés, szörfözés, óriási felfújható pálmafák, mindenki elégedett volt. B+ (KD) 

A Flaming Lips előtt kíváncsiságból benéztünk tUnE-YarDsra, szó szerint, mert megint lógott ki a tömeg a sátorból. Merril Garbus glamrockos cuccban, egy gitárral és egy kütyüvel a saját hangját és pengetését loopolta, a színpad szélén egy basszusgitáros segítette. Az énekhangja kristálytisztán szólt, szerintem ilyen szép éneket az egész fesztiválon nem hallottam. Kár, hogy a legtöbb dala ugyanarra a sémára épül és ugyanúgy szólal meg, de legalább nem olyan koszosan és túlvezérelve, mint a lemezén. B (KD) 

Láttam a Fearless Freaks című doksit az együttesről, láttam videókat a YouTube-on, olvastam beszámolókat, hallgattam számokat róla, de semmi sem fogható ahhoz, amikor a Flaming Lips egy hatalmas kivetített vaginából előmászik, beindulnak a konfettiágyúk, Wayne Coyne belebújik egy felfújható gömbbe és végigszánt a közönség tetején és elkezdődik a legnagyobb cirkusz, amit valaha színpadon láttam. Nehéz elmagyarázni a koncertet, mert tele van bizarrabbnál bizarrabb részlettel (a hatalmas műanyag kezek, amik lézercsóvákkal pásztázzák a tömeget, a sztroboszkópos gong, a medvének öltözött ember, a két felfújható óriásfigura), amik viszont nem akadályozzák meg Coyne-t, ezt az egyébként csúnyán megöregedett és megfáradt porondmestert, hogy végig tartsa a kapcsolatot a nézőkkel. Kell is, mert néha annyi minden történik, annyi dolog vonja el a figyelmünket, hogy egész egyszerűen lefagyunk és bámulunk előre. Coyne pedig kurjongat ("Come on, you motherfuckers!"), tapsra hergel, sőt, azI Can Be A Frognál megkér minket, hogy a hiányzó Karen O helyett mi adjuk hozzá a dalhoz a hangutánzást. De nem csak úgy, hogy ugatunk meg ordítunk, hanem el is kell játszanunk az állatokat és a jelenségeket. A közönség szó nélkül engedelmeskedett.

A Flaming Lips nem csak cirkuszolt, hanem zenélt is, főleg az újabb albumokról. A kilencvenes évekből csak az akkori slágerük, a She Don't Use Jelly ment le, a Soft Bulletinről például semmi, hanem inkább az új Embryonic dalai domináltak, amitől a koncertnek egyrészt nem volt egyáltalán hakniszaga, mert legalább nem besztoffal jöttek, másrészt pedig a kicsattanóan boldog látványt ellenpontozták a súlyosabb számok. A koncertzáró Do You Realize??? alatt pedig beindult minden, ami a színpadon volt, a konfettiágyúk, a szerpentinpuskák, a reflektorok és a végig oldalt álló roadok és hangulatemberek is. Katarzis. A+ (KD)